A Suttogó erdő

/Bocsánat a késésért. Őszi szünet "átka" ugye /

Amikor az erdő széléhez ér megtorpan, s felsóhajt. Szemeit végighordozza a számára oly ismeretlen vidéken. Itt az erdőn kívül minden olyan nyitott, nem rejt semmi a kíváncsi, vagy épp rosszat akaró szemek elől. Még az illatok is másfélék. Szinte még ki sem lépett az erdő homályából, s máris hiányzik neki annak oltalmazó sűrűje. De ha már eljött idáig, nem fog visszafordulni egy olyan csekélyke érzelem miatt, mint az aggodalom,vagy a szorongás.
A növények a maguk nyelvén, a maguk módján már jóelőre jelezték neki az idegen érkeztét. Nem éri hát meglepetésként a férfi felbukkanása, s az sem, hogy az illető szintén zelóta. Nem mondták ugyan a növények, kiféle, miféle tart erre, de meglepődni inkább akkor volna oka, ha a jövevény NEM zelóta lenne. Nem sokat élt fajtársai között, s bár Leonin oktatgatta őt a rangokhoz illő etikettről, s különböző szertartásos üdvözlésekről, máig nem oly járatos bennük, mint kellene. Igaz ami igaz, nem is volt rá szüksége, csak nagyon ritkán, s ha el is vétette, nem hagyott időt partnerének a szemrehányásra. Az ilyesfajta illemkedést feleslegesnek tartja a természet, a vadon életvilágában, mely egyben az ő életstílusa is.
Nem is hajtja meg derekát senki fia előtt, csupán fejével biccent kimérten. Nem csak elvei okán tesz eleget ilyen szegényesen az elvárásoknak, hanem Rhienna reakciója miatt is. Nem tudja, mi ütött a fél-zelótába, hogy ily gyorsan elviharzott. Gyorsan? Mint a villám. Szólni sem tud: úgy marad, szóra nyitott szájjal, Rhienna után bámulva, nem kissé döbbenten.
~ Mint a vad, amely a ragadozó elől menekül ~ Értetlenül megcsóválja fejét, ámde hamar összeszedi magát, s torkát megköszörülvén a férfihoz fordul.

- A csillagok ragyogjanak rád és rejtse avar nyomaidat. Messzi útra indulunk, egy másik erdőbe tartunk, mely úgy hisszük, segítségre szorul. E szavaimat hallván, ha jártál a közelmúltban Álomtölgyben, tán felderenghet emlékeid között egy szerzetes, aki ilyen útra hívott társaink közül néhányat, de a zelóták nem vélekedtek kedvezően a dologról. - S kissé kesernyésen elmosolyodik
- Talán igazuk van. Én azonban megyek, mert mennem kell. Amint utitársam visszatér, elhagyom e fákat - S szeretettel néz fel a hatalmas növényekre. Búcsúzó e pillantás. Ezután tekintetét újra a férfira emeli.
- A nevem Elanor. S te mi céllal jöttél ilyen távol az erdő szívétől? - Szemei elkalandoznak, s a két kardon állapodnak meg. Homlokán leheletnyi ráncok jelennek meg, ahogy összevonja kissé szemöldökét.

Egyszer már bemutatkozott, de talán elkerülte az idegen figyelmét. Ha valóban ez történt, úgy türelmetlenül biccent újra, s megismétli.

- Örvendek, Lendinian. Én,mint mondtam, Elanor vagyok, Leonin tanítványa.

Tekintete gyakran elkalandozik abba az irányba, amerre Rhienna tűnt el a szeme elől. Hol marad a fél-zelóta? Figyelmének egészét azonban hamar leköti az idegen mondandója. Nem várt indulatokat szabadítanak fel benne annak szavai. Haragvó lelkét csupán tekintetének metsző árnyalata árulja el, s ez is csak árnyalt másolatát mutatja a valódi viharnak, melyet önuralommal zaboláz. Nehéz volt elhatároznia magát, és valóságos szenvedés volt minden lépés, amelyet a távozás irányába tett meg. Mintha lényének egy részét cibálták volna ki belőle azzal, hogy elhagyni készül az erdőt. Most itt van: az erdő határán, egy hajszálnyira attól, hogy megtegye az első lépéseket a helyes irányba. Nehéz volt a búcsú úgy is, hogy magának az erdőnek minden rezzenése maradásra kérte őt. S akkor még ez is...

- Nagylelkű tőled, hogy aggódsz négy utazó épségéért,és a fennálló béke megbomlásáért. De szándékoddal elkéstél. Már elhatároztuk magunkat. Két társunk előre ment: nem várokaztathatjuk őket. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgunkat... - s kezével végigsimít egy tölgyfa alacsony ágán, mely a vállára hajlik - Ne nehezítsd meg... - ismétli, noha kérdéses, ezt is neki, avagy már a fának szánta?

- A tó felszíne nyugodt. Alján azonban halálos küzdelem dúl a harcsa és áldozata között. A tó felszíne nyugodt. De belűl szenvednek az élők a szennyeződéstől, melyek a tóból halottat csinálnak. Úgy véled, azért, mert a Romlottak Erdeje most néma, nincs is már szüksége a segítségre? A természet nem ad hangot, ha szenved. De én érzem.

Megrázza fejét, és tekintetét a másikéba fúrja. Hangja most egy kicsit talán élesebbé, ellenségesebbé válik.

- Ne próbálj visszatartani bennünket, harcos. Nem a halál és a zűrzavar kedvéért kelünk útra, noha tisztában vagyunk az út kockázatosságával. Úgy okítasz, akár egy gyermeket. - A száját összeszorítja, s visszanyeli feltörekvő kérdését. Csak magában teszi fel: ~Hogy merészeled?!~ Mint ha a növények növekvő haragják akarnák szimbolizálni, úgy tűnnek most keményebbnek a fák kérge, szúrósabbnak a bokrok ágai, gyérebbnek a levegő. A látomás...(látomás?) azonban hamar megszűnik, s Elanor felsóhajt.

- Remélem, belátod, hogy kár visszatartani próbálni minket. És jobban örültem volna, ha nem azért sietsz utánunk, hogy gátolj, hanem, hogy segíts...Sajnálom.

És elfordítja a fejét. Hogy mit sajnál, arra nem ad bővebb magyarázatot. Meghagyja a szó minden egyes jelentését.

Vonásai megkeményednek, a zöld szemei szinte szúrnak, ahogyan visszafojtott dühvel méregeti a másikat, míg az előről kezdi mondókáját. Mire azonban a végére ér, az ő haragja is elszáll, mert megérti: itt a vita fölösleges. Vesz egy mély levegőt és hosszan fújja ki,majd lesüti szemeit. Egyáltalán nem hagyták hidegen annak szavai, s most kettős érzés dúl benne. Maradna is. Hogyne. Más vágya sincs, mint hogy sarkon forduljon, és igazat adva az idegennek visszatérjen a fák közé, becsukja fülét a külvilág siralma előtt, és ne vegyen tudomást a borzalmakról. Elég azonban csak végiggondolnia ezt, és beleborzong az undorba: ennél gyávábbat, önzőbbet akkor sem tehetne, ha nagyon akarna. Mielőtt még Lendinian azt hihetné, győzőtt, felszegi állát, és amikor ismét az idegen szeme közé néz, tekintete minden kétséget elsöpörve igazolja döntését.

- Értem szavad. - Hogyne értené. Tulajdonképpen számítania kellett volna ilyesmire is. Értelmetlennek tartja azonban, hogy valaki csak azért siessen ide, hogy mindezt elmondja nekik. Próba, szerencse alapon. Nem létezik, hogy bárki is csupán ezért fáradjon, ő legalábbis biztosan nem tenné. Épp ezt találja olyan fursának Lendinianban, s ezért támad benne bizalmatlanság a másik iránt. Azt a furcsa fényt a szemében sem igazán tudja mire vélni. Meglehet, hogy csupán az idegenekkel szembeni általános bizalmatlanságából fakadnak ez érzései, minden esetre valamiért úgy érzi, Lendinian nem csak azért jött, hogy néhány szóval megnyugtassa a lelkiismeretét. "Jól van, én szóltam nekik, ha nem értenek belőle, ez van. Megtettem amit lehetett." Adja az ég, hogy mégis így legyen.

- Jobb volna, ha most elmennél Lendinian Khen. - Szólal meg hosszas hallgatás után, és elfordítja fejét tőle, habár még mindig szemben áll vele. A hangja ezúttal csöndes, talán egy kicsit szomorú is. Pár pillanat múltán hátat fordít neki, és Rhienna nyomain az erdőbe lép, hogy indulásra bírja utitársát. Hacsak nem tartják vissza.

Meglepetten fordul vissza. A szemei elkerekednek, szája résnyire elnyílik. Mindenre számított, csak erre nem. Hiszi is, nem is, amit hall, de bizony, hogy nagyon szeretné elhinni. Túlságosan is. És végülis, miért ne tehetné meg? Hiszen nem tartja elképzelhetetlenek. Valósággal ragyog, mire a férfi a levél végére ér. Bizony sokkal kedvesebbnek tűnik most, mint néhány pillanattal előtte.

- A véleményem? - Elmosolyodik, és megcsóválja a fejét. - Ha valóban igaz az,amit felolvastál nekem, úgy nagy örömet hoztál. Nem neheztelek a próbatétel miatt. Azt hiszem, szükségem volt rá..

Valóban.Most, hogy mindezen túlesett,már nem érzi elviselhetetlennek a gondolatot, hogy már csak pár lépést kell megtennie, és elhagyja otthonát, talán nem is látja viszont. Mint, ha egy hatalmas szikla gördült volna le vállairól, vagy a lánc pattant volna el, amely eddig a földhöz kötötte.

A hangok az ő figyelmét és fölkeltik. Kíváncsian fordul hát az erdő felé, s várja, miféle teremtmény közelít feléjük. Mivel az erdő légköre továbbra is nyugodt, úgy véli, csak valamilyen ide tartozó állat lehet, ilyentől pedig nincs félnivalója. Elsőnek a Bhillecruthot pillantja meg. Önmagában mosolygásra bírja a lényecske külseje: amint tátott pofával, lélekszakadva lohol, termetes ülepét vonszolva maga után. De amikor meglátja a lény után négykézláb mászó Rhiennát is, nem bírja tovább. Hátraveti fejét, és szabadjára engedi érzelmeit: tele szájjal nevet,nevet,nevet. Vidáman, felhőtlenül, akár ha gyermek kacaját hallanánk. Nincs benne rosszindulat. Mivel azonban gyanítja, hogy e reakciója csak mégjobban megriasztja majd a kis lényt, megálljt parancsol magának, és elcsöndesedik, noha szemei még mindig nevetősen csillognak. Ezután a kis lényhez fordul, s az állatok nyelvén szól hozzá:
" Ne félj tőlünk, Suttogó Erdő apró lakója, nem fenyeget téged veszély. Rhienna barátunk csak azért jár nyomodban, mert megismerni kíván: nincs benne ártó szándék. Állj meg, apróság. Tartogasd erődet olyan időkre, amikor majd valós veszélytől kell futnod. "

Szája szeglete meg-megrándul még, ahogyan a kis állatkát hallgatja. Nem mozdul, tartása laza, egyetlen izma sem feszes, így jelezve testbeszédével is a gyíkocska felé: nincs benne ártó szándék, nyugodtan közelítsen. Jelenleg nem foglalkozik Lendiniannal. Úgy tűnik, ha állattal hozza össze a sors, amivel nem különben szeretne összebarátkozni, vagy legalábbis megismerkedni vele, megszűnik számára a világ, lett légyen a közelében akármilyen rendű/rangú személy. No igen. A magyarázat, valamint Rhienna testtartása azonban tökéletesen megmagyarázzák számára a helyzetet, s megérti a gyíkocska álláspontját. Úgy dönt, felveszi a tolmács szerepét. Rhiennára pillant, s elmosolyodik.

- Állj fel, és ne állj még egyszer négykézlábra. Ragadozónak hitt amiért négykézláb ereszkedtél. Ha el akarod nyerni a bizalmát, lazíts, kerüld vele a szemkontatktust, mert azzal fenyegeted. Fokuszálj mondjuk az orrára. És csak várd ki hogy odamenjen hozzád. Ha megtette a kezdő lépéseket, nagyon lassan hajolj le, és nyújtsd felé a kezed, hogy megszagolhassa. A többi már rajta áll.

Egyáltalán nem utasító. Inkább tanácsként szolgált vele. Ezután a gyíkra pillant.
"Ne félj tőle. Az ő fajtája akkor sem változik gyilkos ragadozóvá, ha négykézláb ereszkedik. Nem hoz rád veszélyt."

Mosolyogva figyeli a két lélek egymásra találását. Soha nem látott még Bhillecufthot ennyire érdeklődni egy olyan lény iránt, amely nem saját fajából való. Így hát biztosra veszi, hogy ez a kis jószág igencsak ragaszkodni fog Rhiennához, ha már ennyire kitűntette a figyelmével, és láthatóan szimpatikus is neki. Rhienna kérésének készséggel eleget tesz.

"Azt kéri, had emeljen a karjaiba. Ez a mi fajtánknál kedves gesztus. "

A kis lény válaszát aztán közvetíti Rhiennának, noha szinte biztos benne, hogy igent fog kapni. Miért ne? Hiszen már meg is nyalogatta, történetesen teljesen kiismerhette a másikat a szaga alapján. Jó ideig tudná még nézni, ahogyan a barátságuk egyre szorosabbá és szorosabbá válik, de mostmár az ő kötelessége is megszólal, és észreveszi Lendinian türelmetlenkedését is.

- Ideje elindulnunk. Kérlek, menyjetek előre. Hamarosan a nyomotokba eredek, előbb azonban el szeretnék még intézni valamit. Ne aggódjatok. Gond nélkül utólérlek benneteket.

Azzal az előbb a távolba, majd pedig az erdőre pillant, mint ha még mindig nem tudná eldönteni, hogy hová is húz jobban a szíve. Pillantása a gyíkocskán állapodik meg.

"Indulnunk kell, kedves barátom. Az utunk veszélyekkel teli, nem egy olyan lénynek való, mint te. "

Természetesen ha a kis lény valamit még mondana, ami esetleg Rhienna számára is fontos, úgy mindezt lelkiismeretesen továbbítja, noha nem szándékozik tolmácsként szerepelni az út hátralévő részében