20 éve kezdődött az én történetem, egy nagy csata győzelmi ünnepén. Bár köztudott, hogy a zelóták, és az emberek nem szívlelik túlzottan egymást, az örömünnepen mégis jól megtűrték egymást. De voltak, akik még ennél is tovább jutottak, mint például a szüleim. Egy kedves mosoly, egy lesütött szemmel elnyöszörgött mondat, és kész a romantika. Reggel pirulva ébredtek a közeli tanya egyik melléképületében. Apám, mint tisztavérű, szégyellte a tettét, tudta, hogy mi vár rá. Búcsúzásképp annyit mondott, hogyha lesz következménye az éjszakának, akkor ha lány legyen a neve Rhienna. 9 hónappal később születtem meg én, a kis korcs. Anyám roppant büszke volt rám, ugyanakkor sokat is sírt. Mire nagyobb lettem, már tudtam: szerelmes volt az apámba, akit többé sosem fog látni. Engem óvott, mint a szeme fényét. Próbálta felvenni a kapcsolatot más félzelótákkal, hogy nekem könnyebb legyen, de nem volt siker. Ugyanakkor talán 8 éves lehettem, mikor elkapta a kór, pár napja volt csak, de már akkor is ferdén néztek rá. Mindent megpróbált, de nem sikerült fellelnie egyetlen zelótát, így apámat sem. Elmagyarázta nekem, hogyha élni akarok, akkor az egyetlen esélyem, ha eljutok valahogyan a zelótákhoz, és megtalálom apámat. Soha többé nem láttam őt.
Mit is csinál egy kislány, akit mindkét faj üldöz? Az emberek épp megtűrtek, de anyámra hallgattam, és felkerestem az erdőt, gondoltam majdcsak találok valakit, aki segít. Napokat kószáltam, és az éjjeleket is ott töltöttem, szép lassan összeszedve egy alapos tüdőgyulladást, egyre rosszabbul voltam. Aztán egy lázálmomban megláttam a nyúlánk alakokat, akik felemeltek, mint egy pihét, és elvittek maguk közé. Apám nevét nem tudtam, így a sajátomat hajtogattam. Nem tudhattam, hogy épp miattam megy a vita, hogy van e jogosultságom köztük élni most, hogy anyám már csak egy a romlottak közül. Végül általam máig ismeretlen okokból maradhattam, de éreztették velem, hogy én, mint félvér, a cipőjük talpáig sem érek fel. Pár dolgot eltanultam tőlük, de még a saját apám sem szeretett igazán. Megértettem, hogy számára én csak egyhatalmas szégyenfolt vagyok, és csak az élethez való ragaszkodásuk miatt tűr meg. 10 évesen én magam kértem meg, hogy küldjön vissza az emberekhez, nem tudtam elviselni a szenvedését.
Akkorra már megszoktam a félvérségem miatti lenézést, a gúnyolódást, így az emberekhez visszatérve egészen jól elboldogultam, de mégis: hiányzott az erdő, a nyugalom, az ottani élet. Tettem amit tudtam: tanultam, és tűrtem. Atyámtól a kék bőrön kívül tehetséget is örököltem, így pár év múlva már elismert gyógyítónak minősültem. Igaz szívesebben választották embertársaikat, de ha már nem volt remény, vagy kevés volt a pénzük, gyakran hozzám jöttek. Ha tudtam segítettem, és egész ügyes kis félvér voltam, de ha nem volt gyógymód, akkor egyszerűen csak sarlatán korcsnak neveztek. Ezt untam meg mintegy 17 évesen, és szereztem egy kis területet az erdő szélén, távol a várostól, és a zelóták területétől is. Házikót építettem, és magányra vágytam, de azok, akik igazán hittek bennem ide is utánam jöttek, hogy gyógyítsam ki őket a nyavalyájukból. Így aztán az idő múlásával én lettem a Suttogó Erdő Kék Gyógyítja. Itt élem életemet.
Kedd Aug. 04 2009, 20:35