Szaleroth
 | Tárgy: Egy katona élete, Szaleroth meséje  Szomb. Aug. 22 2009, 15:08 | |
| Név: Szaleroth
Faj: ember
Kor: 23
Nem: Férfi
Születési dátum: december 25.
Jellem: Barátságos és segítőkész vagyok, de körültekintő is. Általában cselekedeteim előtt gondolkodok, viszont néha elragad a kíváncsiságom. Sokat mosolygok.
Kinézet: Egy magas, átlag testalkattal rendelkező férfi vagyok. Barnás fekete, rövid hajam, tengerkék szemem van.
Felszerelés: Újremény katonáinak a páncélzata, a kardom és a tőröm.
Egy fagyos, téli éjszakán születtem, Újreményben. Apám foglalkozása Lovag volt, anyám pedig csak az otthoni munkákat végezte, ám nagyon művelt asszonynak számított. A testvérem hét évvel előbb született nálam, ráadásul már fiatal korában is hatalmas tehetséggel forgatta a fegyvereket. A családom szimbólumai a farkasok voltak. Amint elértem az öt éves kort, tanulni kezdtem. Édesanyám oktatott rengeteg dologra, megtanított a logikus gondolkodásra, az írásra, olvasásra, valamint még sok más dologra is. Leginkább a történelem és az környezetem megismerése érdekelt. Egy év múlva fivéremmel elkezdtem gyakorolni a kardforgatás művészetét. Mindig emlékszem, ahogyan az apánk csak pipázva ül egy farönkön, mialatt bátyámmal hadakoztunk az udvaron. Bennem is fellelhető volt a tehetség, persze sohasem tudtam leküzdeni igazából fivéremet, Arahilt, hiszen ő már akkoriban régen Mennydörgés lovagnak tanult. Apánk nyomdokaiba szeretett volna lépni, tovább vinni a családunk büszkeségét. Amikor szórakozottabb kedvében találtam, s úgy edzettünk, általában hagyta magát, ezzel is örömet szerezve nekem, ki gyerek fejjel a saját dicsőségemnek tekintettem ezt. Édesapám pár év múlva letette a fegyvert, úgy gondolta már kiöregedett a Lovagságból. Én nem értettem miért tette ezt, ugyanis nem volt még annyira idős. Ha feltettem neki eme kérdést, a válasz mindig ugyan az volt:
- Majd megtudod, hogyha felnősz fiam.
Ezzel a mondattal sohasem nyertem elégtételt, csakhogy nem tehettem ellene semmit. Amennyiben megkértem, fejtse ki bővebben ezt a dolgot, csupán elmosolyodott és beletúrt a hajamba. Tizenhárom éves koromban nagy esemény történt Arahillel. Beavatták a lovagi rendbe. Akkor láttam először a királyt, ahogyan előhúzta kardját, majd így szólt:
- Arvaleg fia, Arahil! Ezennel Lovaggá ütlek!
Olyan érzés jött rám, amelyet még sosem éreztem. Tátott szájjal néztem testvérem gyönyörű páncélzatát. Valahol én is hasonló kitüntetésre vágytam. Amikor Arahil végigvonult a tömeg előtt, a szeméből büszkeség, öröm sugárzott. Abban a percben rám nézett, ezt követően egy békés mosoly jelent meg arcán. Aznap este nagy ünnepet csaptunk odahaza. Teltek az évek, Arahil már nagy tiszteletnek örvendett, rengeteg csatába vett rész a Romlottak ellen, előfordult, hogy hetekig, hónapokig nem hallottunk róla. Édesanyám nagyon aggódott miatta, de apám állandóan lenyugtatta. Hitt a fia erejében, mint akárki más a családunkban. Jómagam nem álltam le a tanulmányaimmal, egyre többet olvastam a régi időkről, tanulmányoztam a többi fajt, természetesen csak könyvekből. Apámmal tovább gyakoroltam a kardforgatást, a végére pedig már néha le is tudtam győzni. De, mikor ő nyerte meg a kis mérkőzésünket, rendszerint egy mondat hagyta el a száját:
- Öreg róka vagyok már, viszont van még bennem erő.
Ilyenkor óriási vigyor jelent meg a számon. Tizennyolc éves lettem, úgy döntöttem beállok Városőrnek. Újremény falait védtem, társaimmal jól kijöttünk. Nem hiába mondják, szép élet a katonaélet. Ez azokban az időkben meg is mutatkozott, mivel engem nem küldtek harcba. A gyakorlatokat imádtak leginkább. Meglepődve láttam, hogy a lazsálás ellenére minden ember megbízható maradt, éles helyzetben jól tudnának dolgozni. Letelt a két év, húsz esztendős lettem. Izgalomra vágytam, ezért úgy döntöttem áthelyezést kérek a katonaságba. Pár nappal eztán már jött is az első csatám. A Romlottak az emberek bányáira vadásztak, ezért egy sereget küldtek, hogy foglalják vissza az elveszített területet. Sokat meneteltünk, amikor pedig elértük a célt megütköztünk. A mi rendezett sorainknak, őrült kiáltások és morajlások között rontottak neki a szörnyek. Valóban azok voltak. Testük elváltozott, vérszomjas vadállatokként küzdöttek. A harc borzalmas volt, viszont egy idő után a félelme fölött az adrenalin vette át az uralmat. Az első ellenfelem, akit megöltem egy olyan Romlott volt, ki szemem láttára szakította szét az egyik bajtársamat. Miután ezt megtette felém közeledett, kezével megpróbált lesújtani rám, viszont kitértem, majd lecsaptam végtagját, melyből kispriccelt a vér. A lény démoni sikolyától testem minden porcikáját kirázta a hideg. Egy ordítás után meglendítettem kardomat, s nyakától elmetszettem a fejét. A végére már zihálva, sebesült vállal, és vérrel beterítve álltam a halottak között. Rémes látvány volt, de lelkileg felkészültem, hogy a háború ehhez hasonló lesz. Sokan maradtak még közülünk is, szerencsére leszámoltunk a Romlottakkal. A bánya a mienk lett. Visszatérve Újreménybe hősként ünnepeltek minket, persze leginkább a vezetőink érdemelték ki a hős kifejezést, hiszen a taktikájuk nélkül elvesztünk volna. Otthon egy vajákos meggyógyította a sérülésemet, ám a vállam egy ideig bekötötten volt, bal karomat képtelen voltam használni. Ezért sehová nem küldtek harcba. Arahil fontos feladatot kapott a királytól. Meg kellett semmisítenie egy kisebb sereget. Mielőtt elindult volna, lóról nézett le rám, én pedig ott álltam, tehetetlenül.
- Vigyázz magadra! Én is veled mennék, ha tudnék. – mondtam, miközben lesütöttem a fejem.
- Ne aggódj öcsém! Bátran harcoltál. Legközelebb már te is az oldalamon leszel, és akkor nem lesz esélyük a Romlott férgeknek. – szólt Arahil, ezután elbúcsúzott, majd előre vágtatott. Sokáig vártuk hazatérését, ám nem jött hír. Azután egy napon vesztesen tért vissza a sok ember, kiket elküldött a király. Alig páran menekültek meg. Fivéremnek már csak a kardját, valamint sisakját hozták haza. Amikor meghallottam mi történt, megesküdtem bosszút állok. Arahil gyilkosa egy tiszta vérű romlott volt, aki a Gerokil nevet viselte. Megérdeklődtem merre lehet fellelni eme szörnyet, majd magamhoz vettem a bátyám fegyverét. Amikor kiléptem a házunk kapuján egy furcsa esemény történt. Egy Zelóta férfi ült a lován ott, aki bármily hihetetlen, de fivérem legjobb barátja volt. Találkoztam már vele azelőtt, ám nem sokat tudtam az illetőről. A neve Dirion volt, ráadásul egy tapasztalt Vadász.
- Üdvözöllek Dirion. Mi járatban vagy errefelé?- kérdeztem.
- Üdv Szaleroth! Hallottam, hogy bátyád gyilkosa után eredsz. Segítő kezet akarok neked nyújtani.
- Rendben. Köszönöm…- szólaltam meg, ezt követően én is lóra pattantam. Elindultunk hát megbosszulni Arahil halálát. Szerencsére Dirion jól ismerte a járást. Napok múlva rá is találtunk Gerokilra, csakhogy segédei is voltak. Meglapultunk a fák között. Én kifutottam, majd az egyik Romlottnak lecsaptam a fejét. Rajta kívül még körül belül hatan támadtak ránk, plusz Gerokil. Amint valaki megpróbált volna rám támadni, Dirion azonnal belé eresztett pár nyílvesszőt. Összecsaptunk Gerokillal. Dirion elővette a két tőrét, s két oldalról támadtunk a szörnyet.
- Nyomorultak! Nem tudtok legyőzni engem!- ordította a Romlott, ám hangján érezhető volt félelme. Menekülni próbált, csakhogy Dirion nyilat küldött a lábába, mitől lelassult. Előkaptam a tőrömet, ezt követően a másik lábába hajítottam, ő pedig a földre esett. Fivérem kardját a torkához szegeztem.
- Megölted az embert, akit az apám után a legjobban tiszteltem. A bátyámat. Eljöttem hát, hogy bosszút álljak. A sorsod beteljesült…- mondtam, majd beledöftem a kardot a lény szívébe. Fivérem fegyverét a Romlottba állítva otthagytam. Visszaindultunk Újreménybe, miután leszámoltunk Arahil gyilkosával. Azóta már huszonhárom éves vagyok, próbálom hűen szolgálni a királyt.
A kardom:
A tőröm:
A sisakom:
| |
|
