A Keleti erőd

Az erőd falán áll. Egyik lába a bástyán, térdére támaszkodik. Mozdulatlannak mondható, de a nap fényének csillanásai vidám táncot járnak páncélján, ez is jelzi, nem teljesen mozdulatlan. Sisakja éppen nincsen rajta, az a szálláshelyén maradt, de az neki elsősorban csak cicoma volt mindig is. A katonák tudják kinek kell engedelmeskedniük. Haját már régen összekócolta a szél, de egyáltalán nem foglalkozik vele, sokkal komolyabb gondjai is vannak manapság. Sőt titkon azt kívánja bár csak ez lenne a legnagyobb gondja. Szép is lenne itt a Romlottak erdeje szélén kevesebb problémával lenni. A katonákat nyomasztja valami, és őrá is rátelepedett ez a furcsa érzés, amitől képtelenek voltak szabadulni. Valami olyan közeledett, ami semmiképpen sem fog sokat használni nekik. Az egyik felderítő nem tért vissza, és ez semmiképpen sem jelent jót. Persze mind abban reménykedtek, hogy csak késik, és azért nincsen még az erőd védelmet jelentő falai mögött.

- Talán csak látott valami érdekeset, és azért nem jön még... - suttogták az emberek.

Ő is ezt remélte, de valahogy volt egy olyan érzése, hogy csak áltatás amit csinálnak. Az a felderítő nem fog visszatérni. Történt ilyen, nem egy felderítőjük meghalt már, de egyik halálakor sem érezték ezt a baljós érzetet. Most valami nincsen rendben, és ez vibrál a levegőben.

Megfordul, szembe az erőddel, és végignéz azon a néhány katonán akik a falon sorakoznak. Büszke fiúk ezek, és megbízhatóak, sosem kellett még csalódnia bennük. Igaz a napokban érkezett pár újonc de azok is hamar példát vesznek majd a régiekről. Efelől nem volt kétsége, egyáltalán. Az itteni helyzet hamar összetartást kovácsol, és ilyenkor a többség szelleme veszi át az irányítást. Talán ez volt az egyetlen emberek által uralt erőd itt Arlanz földjén ahol állandóan vészterhes idők jártak.

Lepillant az udvarba, ott is lézeng pár katona, van egy kisebb csoportosulás is, egy hordó tetején kockázgatnak. Enyhe mosoly jelenik meg Seraph ajkain, ahogy őket figyeli. Az ember még egy ilyen helyen is lel lehetőséget a szórakozásra. Pár lépéssel arrébb a Hef a szakácsuk ül egy sámlin, éppen egy tyúkot kopaszt. Megint arrébb a fegyver raktár előtt néhány sérült, vagy kicsorbult hegyű kardot javítanak páran.

Beletúr hajába, és eltűnődik azon mit is tehetne a mai napon. Nem bámulhatja egész nap a vidéket, miközben azon szorong, hogy mikor bukkan fel az amit a legkevésbé sem szeretnének.

Ha nem lenne igazán jó vezető, feltenné a kérdést, hogy akkor mégis mit tenne, ha nem lenne többé háború? Buta kérdés lenne ugyanis háború -mindig- van. Éppen válaszolna valami egészen mást amikor a kiáltás felhangzik. Először felvonja egyik szemöldökét, különösen a felderítő szó elhangzásakor. Mégis túlélte volna az aki lemaradt? Azonnal a láthatár felé pördül, és ő is hunyorogva próbálja kivenni a közeledő pontot.

A pont végül később lábakat növeszt, karokat, és már tisztán kivehető, hogy tényleg a felderítő tért vissza. Botladozva biceg az erőd felé, látszik rajta, hogy ha elesne talán soha többé nem kelne föl. Meglehetősen viharvert külseje van, ruháját vér áztattatja a mellhasa tájékán. Biztosan megsebesült. Egyik kezét a mellkasára szorítja, tekintete amint kivehető szinte érezni belőle a fájdalmakat amiket a férfi átél.

- Romlottá vált volna? - gondolkozik hangosan Sir Seraph. Megrázza a fejét - Nem. Egy fél nap alatt képtelenség, hogy bárki azzá váljon.

Mindannyian tudhatják, hogy a kór tünetei csak egy-két nap múlva látszódnának. A felderítő egyszerűen túl rövid ideig volt távol ahhoz, hogy romlottá válva térjen vissza.

- A kaput kinyitni! - kiált le a kapunál ugrásra készen álló két katonának.

Ahogy kimondta a parancsot, már siet is lefelé a falról, a kapuhoz. Egyetlen fej intéssel jelzi Georgenak, hogy csatlakozzon hozzá.

- Figyelje a környéket Eten! - kiabál még fel az öregnek. - Nehogy meglepjenek minket a nyavajások!

Leérve a kapu már nyitva áll, és bevezetik a sérült felderítőt. Az tátog, látszik rajta, hogy nagyon próbál mondani valamit, mégsem sikerül neki. Nyögései, hörgései, pokoli fájdalmakról árulkodnak. Nem képes megállni a lábán, még segítséggel sem. Hanyadt vágódik, és görcsösen rángatózik, mintha megbolondult volna.

- Bennem... - Nyöszörgi nagy nehezen, de csak azok hallhatták akik igazán közel voltak hozzá.

Sir Seraph volt az egyik. Ő térdelve próbálja lefogni a felderítőt.

- Benne? - Kérdőn néz végig az odagyűlt társaságon.

A távolban semmi sem mozog, a vidék teljesen nyugodt. Viharfelhők közelednek észak-kelet felől.

Súlyos páncélkesztyűs kéz nehezedik hirtelen az öreg Eten vállára. Ez a kéz egy páncél lemezekkel fedett karral csatlakozik, és ez a kar nem másé, mint Sir Searphé. A férfi biztatóan néz az öreg íjász szemébe, és aprót szorít a vállán biztatóan. Keze nem nehezedik a vállra a kelleténél jobban, tekintete pedig azt sugallja, "sok sikert". Még egy aprót szorít rajta, aztán hagyja, had végezze dolgát.

- Nem Blackwood, ön velem jön az Északi (az-az középen levő) falrészre. Jó katonának véli magát, kap lehetőséget arra, hogy bizonyítsa. Merthogy lesz rá lehetősége, azt minden zsigerem sugallja. Az a köd olyan dolgot rejt, ami nem lesz számunkra kedves. Jöjjön hát, s vonja ki pengéjét. Itt az ideje.

George vállát is megveregeti, aztán elindul lefelé. Súlyos léptei visszhangot keltve döngenek a lépcsőfokokon ahogy lefelé halad, eleinte csak ráérősen lépkedve, eztán annál inkább sietősen. A végén már szabályosan rohan. Rohanvást érnek a fal tövébe, a felfelé vezető lépcsőfokokhoz, ekkorra Sir Seraph már kivonta hatalmas kardját, melyet még egy tenyeres talpas, sokat látott kovács is csak nehezen bírna el. Pengéjén megcsillan a távoli villámok fénye, akárcsak a két kék, elszántságtól izzó, és metsző tekintetű lélektükrön, melynek tekintete azonnal a ködre irányul, amint felérnek a falakra, a többi védő közé. A három fal két csúcsán egy-egy balliszta áll, melyet három-három katona kezel. Ezen pusztító fegyverek a köd mélyére céloznak éppen.

Feltámad a fagyos szél, mely groteszk valójában nem is lenne olyan groteszk ha ez nem nyáron történne. A ködöt pedig úgy söpri el akár erdőt a tornádó. Ami pedig a ködből kibukkan, sok katonából rémülettől terhes kiáltást csikar ki. Legszörnyűbb rémálmaik hömpölyögnek odalent, lehetnek akár százan is. Agyarak és csáprágók, Karmok, és csápok fegyverek és mancsok örvénylő tengere fagyasztja meg a derék védők ereiben csörgedező vért. Még maga Sir Seraph is megdöbben a látottakon, de ahogy egy jó vezetőhöz illik, hamarabb visszatér a lélekjelenléte mint bárkinek.

- Újremény fiai! Ne féljetek ettől a tisztátalan csordától! Végezzünk velük hamar, s tetemeik hegyén koccintsunk pofa sörünkkel midőn az igazsággal az oldalunkon dicsőséget szerzünk népünknek, s teljesítjük felelősségteljes kötelességünket! Íjászok!

Az íjászok első pillanatra képtelenek moccanni a döbbenettől, aztán egy emberként illesztenek nyílvesszőt az idegre, s egy emberként célozzák be az ellenséges sereg legközelebb álló tagjait. Legközépen egy koponya sisakos alak áll, egyetlen ágyékkötőt visel, s azon egy szakadt vörös, és sárfoltos köpenyt. Ábrázata fekete festékkel van bemázolva - vagy talán odaszáradt vér lenne? - és ami igazán megdöbbentő, hogy nincsenek szemei. Mintha koponyájáról hiányoznának a szemüregek. Agyarak bukkannak elő cserepes ajkai mögül, mikor szóra nyitja a száját. Roppant hangja átszeli a teret, dacol a morranásokkal, bestiális üvöltésekkel, és eljut minden védő fülébe. Ki tudja miféle pokolbéli varázslat ez...

- A nevem Viharbűvölő Harmesyt a Fűrész-csúcs tövéből! - érces hangja csaknem fülsértő, némelyek akiknek érzékeny a hallásuk, fejükhöz kapnak. A bestiák hada elcsendesedik. - Túl sokáig pofátlankodtatok itt a MI erdőnk peremén, naivan remélve, hogy puhány, és önmagában gyönge fajtátok ellenszegülhet nekünk! Lássátok most következményét vakmerőségeteknek, mely már naiv reménykedésbe csapott át, szánalmas, csúszómászóként, melyet most mi, Danya királynő hű szolgái eltiprunk! Készüljetek, mert mire a három hold felül a Fűrész-csúcs fokára, addigra már mind halottak lesztek, s kutyák, és pulyák fognak lakmározni kihűlt húsotokból!

Ez eddig hallott hangjától eltérő hangon üvölt fel, és megpörgeti eddig kezében szorongatott csontokkal "ékesített" botját, mire a romlottak első sorai rohamra indulnak.

- Ezek még sosem voltak ilyen szervezettek... vagy csak titkolták? - hüledezik Sir Seraph. - Ki nyílvesszejének, vagy pengéjének hegye átjárja a sámán szívét, s kioltja annak életét, hősként lesz megünnepelve, királyunk színe előtt, s jutalma nem marad el! Védjétek népünk ezen megvetett lábát, s ne kegyelmezzetek, mert ti sem kaptok kegyelmet!

Eleinte annyira koncentrál, hogy még kissé meg is ijed a súlyos érintéstől. Oda kapja gyorsan fejét és a kapitány szemeibe néz. Van, amit szavak nélkül is megért az ember, de azért szívesen mondana pár illetlen szót az egyre jobban fájó szorításnak. Ő korában máshogy mennek már a dolgok, de azt is tudja, miképpen fogja vissza felesleges indulatait. Biccent egyet mélyen és már fordul is vissza a ködöt kémlelni. Hallja, még ahogyan a teljes vértezetet viselő kapitány megindul lefelé és követi őt kísérője. De utána annyira nem foglalkozott a körülötte levőkkel. Csak várt és várt, míg elő nem bukkant újra odalent a kapitány és sietett helyére.

~ Na, kapitány, sok sikert!~

Jobb lábbal hátrébb lép és azon oldalon levő kezével egy nyílvesszőt fogott, amit közel tartott a húrhoz, hogy minél hamarabb képes legyen lőni. Bal lábát elől helyezte el, hogy az egyensúlyt megtartsa, és oldalasan képes legyen fogni íját. A kapucni továbbra is fején nehogy egy kevés szívdobbanásnyi időt is elpocsékoljon harc nélkül. Még hátra nyúlt egyszer, hogy ellenőrizze tegezét helyén van-e. Súlyát is érzi így nincs probléma. Meg ismétli gyorsan a lélegzetvételeket, melyek sokat javítanak a célzásban. Mély levegőt vesz orron, vár egy kicsit, ekkor bocsájt útjára egy nyilat, majd új nyílért való nyúláskor kifúj szájon a levegőt.

A gyakorlat megszakad, midőn megérzi magán a szelet mely a ködöt is eltakarítja útjából. Felkészült ég is ledöbben, az évek múlásával hamar rájött már, hogy nagy ökörség a "jobb félni, mint megijedni", mivel úgy is összetolja magát az ember bármit is tesz. Bár ez csak az ő személyes véleménye. Na de ez a látvány akkor is meglepte, amiért szidja is magát.

~ Franc egyen meg MOZOGJ!~

Még is a kapitány szólal föl először és értelmezi szavait.

~ Meglátjuk, mennyire segít kapitány.~

Ám váratlanul érinti a romlott felszólalása. Meglepi őt is ez az erőteljes hang, hiszen eléggé messze van tőlük még is érteni minden egyes szavát. Szemeivel már keresi is Eten apó a tulajt, hogy beleeresszen egy pár nyilat. Persze szitkozódik magában rendesen.

~ Viharbűvölő Harmesyt... Te mocskos fattyú merre vagy? Te idézted a vihart, a ködöt és a sok szemetet? Gyűlölöm a ködöt és a francos viharfelhőket te mocsok! ~

Sok rettenet között végül megleli az igen bizarr külsejű romlott vezetőt.

~ Mell engető érzés lesz!~

Mellkasra céloz mivel ilyen távolságból nagyobb az esélye annak, hogy azt a felületet eltalálja. Beméri, az ívet szemmel céloz, orrán szívja be a levegőt. A húrt hátra húzza nyíllal együtt, a levegőt bent tartja. A Nyilat útjára bocsájtja, szájon kifújja a levegőt. Magabiztosan nyúl a következő nyílért és szemmel már úgy gondolja, kereshet is más célpontot bár jobb megbizonyosodni arról, hogy talált-e a nyila. A mozgás menet nem áll meg már rántja is elő a következő nyilat, de szemeivel az első célpontot figyeli. Sir Seraph szavaira egyszerűen nem figyelt így fogalma sincs mit mondott.

~ Hogy bírod a nyilakat viharbűvölő mocsok?!~

Eten kilőtt nyílvesszőjét mielőtt az a sámánhoz érhetett volna, egy nagyon erős szélroham röpítette tova, el a sereg közeléből. Eközben viszont egy másik íjász nyílvesszeje célba ért, egy méretesebb páncélos romlott koponyáját járta át. A romlott még több métert megtett utána rohanvást, hogy aztán végre kilehelje átkozott lelkét, s húspéppé tapossák előre nyomuló társai. Láthatóan a támadó sereg nem rendelkezik távolsági fegyverekkel, de a romlottakról nem lehet tudni. Ezt igazolandó, az egyik romlott ahogy a fal tövébe ér, eltátja pofáját, és bár nyelve nincsen, annak helyén tövisek meredeznek, melyeket a fölötte figyelő katonák felé lövell. A páncélok képesek voltak kivédeni ezt a támadást, még ha be is horpadtak tőlük. Egy szerencsétlenül járt katonát torkon talált ez egyik ilyen lövedék, mire az átfordult a bástyán, és menthetetlenül az ott tolongó rémségek közé zuhant. Gurgulázó halálsikolya átszakította a roham és kiabálás keltette zajokat.

Némely romlott sietve kezdett el felfelé mászni a falon, de volt amelyiküknek semmi szüksége nem volt erre; vettek egy nagy lendületet, és szabályszerűen felugrottak a védők közé. Három két és fél méteres hústömeg a kapuhoz nyomakodott, és berzerker módjára kezdték el csépelni azt. A gondos tervezésnek köszönhetően a kapu még sokáig ki fog tartani... de ki tudja meddig? Sir Seraph röptében vágja le egy felé suhanó rovarszerű romlott fejét, mire az vért spriccolva tovább zuhan az udvarra. Az íjászok csak a sámánnak nem tudnak ártani, hiába lőnek felé, a nyílvesszőket sorra elfújja a szél. A balliszták is megpróbálkoznak egyszer, de a szél olyan erős, hogy még a hatalmas lándzsa méretű lövedékeket is eltéríti, felemelve a földről ezzel néhány szerencsétlenül járt romlottat.

George mire észbe kaphatna, máris kap magának egy ellenfelet. Az egyik termetesebb monstrum dobta fel a falra melléjük. Ez a romlott enyhén imbolyogva mozgott, vékony teste volt, dereka csaknem olyan vékony volt mint egy ember combja. Három kézzel rendelkezett, kettő kétoldalt, egy csökevényesebb pedig a mellkasából állt ki. Mind a három tőröket tartott vékony, 3-3 újjal rendelkező kezeiben. Habozás nélkül George felé fordul, és bármilyen bizonytalannak is tűnt a mozgása, megdöbbentően gyors, és precíz vágást indít a férfi torka felé.

Eten dolga sem olyan egyszerű. Bár az íjászok és a balliszták csak a sámánnál voltak sikertelenek, nem minden romlott érte be annyival, hogy feljusson a falakra, némelyikük azon nyomban ugrott is tovább, fel az erkélyekre. Az egyik ilyen, egy hátrafelé hajló lábú kosfejű figura volt. Semmilyen ruhát nem visel, viszont két kézfeje helyén egy-egy csontbunkó van, apró tompának mondható csontkinövésekkel tarkítva. Izmos felsőteste arról árulkodik, hogy minden nehézség nélkül képes használni azokat a bunkókat, és ezt demonstrálandó, már megérkezésekor bezúzza egy íjász fiú koponyáját. A távolsági harcosok egy emberként próbálnak eltávolodni a közeléből, és alig pár méterre van Etentől.

A csata megkezdődött. A falakat csaknem ellepték a romlottak, Sir Seraph sem tétlen, kardját hol erre, hol arra lendítve akadályozza meg, hogy az ő részén egyetlen romlott se jusson fel a falra. Valamivel arrébb hárman próbálnak meg a földre kényszeríteni egy csápokból alig kilátszó visítozó fenevadat.

A méretes kosfejű lény izmos lába enyhén megbicsaklik, és az oldalára esik. Üvöltése először meglepett volt, aztán dühbe csapott át. Az íjászok hamar végeztek vele, jól képzett fiúk voltak ezek, amint módjuk volt rá, halálra nyilazták. George trükkje bevált, ugyanis ahogy előkerült a második penge, azzal már nem tudott mit kezdeni a vékony csontú szörnyeteg. Kibillenve egyensúlyából lent örvénylő társai közé zuhant. Ekkor valami nagyobb érkezett a falakra. Egy hatalmas agyaras teremtmény, gorillaszerű teste volt, de magáréhoz hasonlítható feje. A hatalmas test több katonát is lesodor a falról, köztük Sir Seraphot is. A férfi fegyverét alajtve elhever a földön, még így is szerencsésnek mondható, hogy nem volt azok között akikre ez a méretes romlott rázuhant bent az udvarban. Sir Seraph szédülve próbált felülni, de egyenlőre képtelen volt rá. A hatalmas szörnyeteg viszont lassan felemelkedett, és egyenesen a lovag felé fordította hatalmas fejét. Georgenak szerencséje volt, őt nem sodorta le az áradat, viszont most fölöttük áll a falon. Kényelmesen a szörnyeteg hátára tudna ugrani, hogy megmentse Sir Seraphot, és az erkélyen levő Etennek is jó rálátása van a bestiára. Viszont a szörnyeteg fejét csonttarajok védik, hátát pedig itt-ott előbukkanó csápok amiknek nem tudni mi a szerepük. Az erkély viszont karnyújtásnyira van a behemótnak, így akárhonnan éri is támadás, képes lesz rá reagálni. Egyenlőre viszont Sir Seraphal van elfoglalva.

A harc eközben folyamatosan dúl, a katonák utolsó csepp vérükig próbálják védeni azt ami az övék. Rengetegen hevernek már holtan, ugyan úgy ahogy a Romlottak sorai is megtizedelődtek. A vihar ekkor éri el az erődöt, és zuhogni kezd az eső...