Csak a kavargó sötét ködöt láttam, azon túl nem volt mi kirajzolódott előttem... csak távoli hangok... kiáltások... amiket hideg és baljós szellő hozott felém. "Látom!" kiáltott egy ismerős hang "Miért tétovázol? Ez egy a kötelességeink közül, most bizonyíthatsz!" kérdezte tőlem és rám nézett parancsoló szemeivel, és én engedelmeskedtem... de... "Hogy véthetted el, nem értem! Mindegy legalább megállítottad, így is szép lövés volt... befejezem én" a sebzett üldözött kétségbeesetten vetette hátát egy fatörzsnek "Ne, kérem ne! Nem loptam!" szigorú hangja ismét szólt "Visszaéltél népünk vendégszeretetével, pedig többet tehettél meg mint hétköznapi fajtád béli! Tudtad jól, hogy mit nem szabad mégis megtetted!" szívem dobbant mikor megfeszült íja és ajkaimat könyörgés hagyta el "Nem ölheted meg!" tudtam hogy mi lesz rá a válasza "S'verris, ismered a vétkét és tudod mit jelent ez!" érvelnem kellett, én okoztam a bajt, nem engedhettem megtörténni "Fegyvertelen, te magad mondtad hogy ez nem az igazság útja!" őszinte szavaitól összeszorult szívem "Most látod mi számít kivételnek ez alól, ez a mi feladatunk!" a kötelesség... igen a kötelesség..."Neh, kérem neh!" de nem engedhettem meg... "Nem!" rám nézett és szemeiben először kételyt majd a felismerést láttam meg "Miért véded, hisz tudod mit... te... te segítettél neki, igaz? Bűntudat csillan a szemedben, hogy is láthatta volna ha nem segít neki valaki... Ezért megkapod a büntetésed, soha nem fejezheted be a tanulást mellettem... Előbb befejezem, készülj bűnöd következményére, ember!" meglátta bűnömet, és még így is meg akarta tenni, és... minden eddigi munkám és tanulásom hiába... "Ne kérem!" könyörgött az ember és rám nézett rémült szemeivel "NEM!" parancsoltam, ám már feszítette íját és már pillanatnyi dühöm nyílvesszeje vájta a levegőt "Afff... Sz... te... m... mit..." hagyta el erőtlenül ajkait majd összecsuklott... és láttam a szemében a csalódottságot... a szégyent amit miattam érzett... az utolsót amit életében érzett... "K-köszönöm hogy..." sóhajtott fel az ember és abban a percben szívét vessző ütötte át "NEM! Gyilkos!" kiáltottam RÁ aki mindvégig ott volt mögöttünk "Tévedsz, te vagy a gyilkos... de én... tűnj a szemem elől! A végzet utol fog érni előbb vagy utóbb, ha most nem is... Így legalább lesz időd megbánni a megbocsáthatatlant... MENJ!" rövid volt mégis súly húzta földig szavait... nem tudom miért... miért nem vitt vissza hogy aztán megbüntessenek... tétovázott... miért... miért...
Ekkor felnyíltak szemeim és az emlékeket szertefoszlatta a nyári éjszaka szellője... a holdfény áthatolt a lombok sűrűjén és rám vetült mintha engem figyelt volna... olyat tettem aminél súlyosabbat nem tehettem volna... meg akartam halni... de valami belül élni akart... mintha egy hang szólt volna hozzám de nem öltött szavakat... megöltem őt aki hosszú ideig az utamat mutatta hogy ő ne ölhessen meg valakit aki az én bűnömből láthatta meg amit nem láthatott volna... a néma hang mintha vigasztalt volna... még nincs vége... még előttem az út... és én hinni akartam neki míg a másik felem ellene szólt... és tovább mentem hátrahagyva a régi, elveszett reményeket az új bizonytalanságért…
Hétf. Júl. 20 2009, 02:25