[Emberként]
Harmatvölgynek hívták az országot, s a vidéket is, hol történetünk főszereplője született, s élt halála pillanatáig. Királyság volt, s egy szinte tökéletes boldogságban élő királyi pár kormányozta a legnagyobb egyetértésben. Boldogságukat pusztán az volt képes beárnyékolni, hogy sokáig nem született gyermekük, már-már kezdték feladni a reményt, hogy sosem lesz kis trónörökösük. Azonban a királyné harmincas éveinek végén gyakorta panaszkodott fájdalmakra, s miután megvizsgálta egy orvos, kiderült, hogy várandós, azonban egy pillanatig sem tartotta jó ötletnek, hogy megpróbálja a világra hozni a babát. Idős volt már hozzá, és semmi sem garantálta, hogy túlélik a szülést... A nő mégis ragaszkodott gyermekéhet, a király aggódott, alig volt képes álomra hunyni éjszakánként a szemeit, úgy féltette feleségét...
...Kislány sírt fel, világra jött, s fél-árva lett ugyanabban a pillanatban. A sokak által szeretett és megbecsült királyné nem élte túl gyermeke születését. Kínkeserves napok köszöntöttek a királyra, nem tudván eldönteni, hogy kedvesét sirassa, vagy kislánya érkezésének örüljön. Hosszú hetek teltek el, még csak hajlandó sem volt arra, hogy legalább megnézze a gyermeket, ki szerelme halálát okozta... Hetek kellettek hozzá, hogy rájöjjön, az asszony tudta ezt jól, és nem bánta, csupán szerette volna a férjét megajándékozni egy gyermekkel, hisz annyira vágyott rá...
A kislány végül apja teljes szeretetét élvezve nőtt fel, s cseperedett egy nyílt szívű, kedves, pozitív teremtéssé, aki mindenkivel megtalálta a közös hangot, szinte folyton csacsogott, mosolygott. Szinte az utolsó hajszáláig szakasztott anyja volt, ugyanaz a nyílt, smaragdszín szempár, ugyanaz az arcforma, ugyanazok a selymes, barna tincsek... A kis hercegnőt szinte mindenki szerette, és örültek, hogy vidámságot csempészett a vár zord falai közé, mintha mindenkinek a napsugár lett volna az ínséges vagy épp háborús időkben.
Így cseperedett fel, és mondhatni élete hercegnőhöz méltó volt, mindent megkapott, holott a kislány sosem vágyott értékes nyakláncokra, gyűrűkre, karkötőkre, pónilóra, utazásokra a legérdekesebb helyekre. Apja mégis mindennel elhalmozta, és rajongásig szerette az egykor volt gyönyörű királynéra egyre inkább hasonlító gyermekét.
Teltek az évek, nagyjából 16 éves lehetett, mikor egy, álruhába bújt városbéli sétája alkalmával rájött, mennyi éhező ember van a városukban, el sem merte képzelni, hogy azon kívül mi lehet a helyzet. Ekkortájt kezdődtek azok a napok, hogy eladogatta az ékszereit, először csak keveset, majd szépen lassan egyre többet, s a pénzből élelmet vásárolt a városlakóknak. Kijjebb nem nagyon mert merészkedni, de a városban hamarosan szárnyra kaptak a pletykák, hogy egy modern Robin Hood, vagy egy nagyon gazdag, ám mégis jólelkű egyén gondoskodik róluk. Az apjának mindig azt mondta, hogy buta mód elvesztette az ételeket, s az öreg király elhitte. Fura mód annyira belemerült a saját kis életébe, s a lányába, hogy szinte minden mást elhanyagolt, a tanácsadói intéztek mindent helyette.
Lánya pedig csak álruhában járta a várost, és osztogatta az ételt, vagy csak hagyta ott szó nélkül... Egyik nap összeveszett édesapjával, mert mint kiderült, az emberei követték, és rájöttek, mit csinál. Sok mindent szegény öreg fejéhez vágott, mi ugyan igaz volt, de talán mégsem így kellett volna. Elrohant otthonról, lóra ült, mert addigra már kiválóan tudott lovagolni, sok más, szerinte haszontalan dolog mellett... Meg sem állt a kedvenc taváig, ahol egyedül tudott lenni, és gyakran választja pihenőhelyül, magában el is nevezte könnyek tengerének... Most azonban valami nem volt rendben. A víz mostohán fodrozódott, mintha valaki csapkodna alatta, nem igazán törődött semmivel, a lovaglónadrágnak hála könnyedebben mozgott a vízben, mint hosszú szoknyában, csak a köpenyét dobta le a földre, és vetette bele magát a vízbe... Tetemes vizet nyelt, míg sikerült kilapátolnia a gyermeket a vízből, és sikerült kievickélnie vele a partra, ott aztán pihegett, miután kiköpködte a vizet. A kislány nagy kortyokban szedte a levegőt, mintha most tanulna újra lélegezni... Szuszogott, és a nap előtt átporoszkáló felhőre függesztette a tekintetét.
- Mi történt?
- Csak... láttam egy gyöngyöt a víz alatt... Fel akartam hozni.
Vallotta be a kislány szégyenlősen, nagyjából hat éves lehetett. Attól a naptól kezdve azonban a legtöbb időt töltötte a gyermekkel, amennyit csak tudott, megszerette... Kedves, ám szegény parasztcsaládból származott, mégis a szeretet mindig körbelengte a kis házikót, mikor arra járt, mindenüket megosztották vele, étellel kínálták, holott alig ismerték. Megtanította úszni a gyermeket, hagyta, hogy felüljön a lovára, s tanítgatta arra is. A család ezek után kicsit több figyelmet kapott a névtelen jótevőtől is, nem volt túl sok gondjuk...
A hercegnővel viszont annál több, mértéktelen segítő szándéka aggodalommal töltötte el idős apját, és dühvel a tanácsadókat. Nem tudtak mit kezdeni az eltünedező értéktárgyakkal, s az sem érdekelte őket, hogy a nép nem lázong, és békésen, panasz nélkül, vidáman tengeti napjait, tudván, hogy van, aki törődik velük.
Azonban voltak, akiknek ez nem számított, csak azt akarták, hogy a hercegnő hagyja abba, és élje a gondtalan kis életét, ne törődjön a városlakókkal... Hamarosan érkezni kezdtek a fenyegető levelek, amik arra kérték először szépen, aztán kevésbé illedelmes, korrekt módon a lányt, hogy ne kényeztesse a lakosságot, és tűnjön el a parasztcsalád életéből. Erre ő persze nem volt hajlandó, és egymás után égette el ezeket a leveleket.
"A mai naptól fogva a kislány életével játszol..."
Ennyi állt csak az utolsó levélben, mi azonban már eléggé megijesztette a hercegnőt, azonban rögtön álruhába bújt, és már indult is a családhoz. Katonák álltak előtte, állig felfegyverkezve, azzal a célzattal érkezhettek, hogy ellenőrizzék, miért megy jobban a szekér az öreg kovácsnak. Tudta, hogy fog bejutni észrevétlenül, nyugodtan elléptetett lován a ház előtt, majd két házzal odább elfordult, hogy a ház háta mögé kerüljön... Volt egy rejtett hátsó ajtó, amit nem valószínű, hogy észrevettek, még ők csinálták a kislánnyal, és a gyermek szobájába vezetett. Néha itt is aludt nála, és csendben beszélgettek sokáig. Bemászott a szekér alatti lyukon, miután elcsúsztatta a falat, hangokat nem hallott a szobából, a lovát még előtte a szekérhez kötötte, békés jószág volt, nem lesz vele gond, a szekeret meg úgysem bírja el egyedül...
- Halljam öreg, hogy élhettek ilyen jól, mikor nem adóztok többet?
Az öreg csak megcsóválta a fejét, nem érdekelték a felé meredő kardok. Az a tanácsadó faggatta, kit a hercegnő a legkevésbé kedvelt, sőt, mondhatni egyáltalán nem... Megragadta a kislányt, és a nyakához illesztette a pengét. Ekkor rontott ki a szobából a hercegnő, és szaladt a páros felé, talán meglehetősen óvatlan módon... Hirtelen, gyors mozdulatok, pengére szaladó karcsú ujjak, vöröslő vér szennyezi a padlót, s hullik hátra a csuklya felvillantva a döbbenettől meredő smaragdszín szempárt, a sötétbarna tincsek kócosan hullanak alá, s a karcsú test tehetetlenségében a földre hullik...
- A hercegnő...
- Atya ég...
Ijedt suttogások szelik darabokra a teret, gyermeki zokogás hangzik fel, majd a könnyű test a hercegnő testére vetődik, érezvén, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt...
A hercegnő temetésén ott volt az összes városlakó, addigra már mindenki tudta, ki volt a jótevőjük, s tisztelték a lányt érte. A paraszt család eztán nem szenvedett hiány semmiben, s lánya tevékenységét a király is folytatta, bár már sokkal megfontoltabban, megbeszélve maradék tanácsadóival, hogy lenne a legcélszerűbb. Gyermeke gyilkosát még aznap kivégeztette, nem érdekelte annak látszólagos megbánása. A kislány egészen haláláig mesélte a gyönyörű hercegnő történetét, gyermekeinek, kik aztán tovább adták az övéiknek, s hosszú évek múlva már senki sem hitte el, hogy létezett ilyen hercegnő, csupán a család leszármazottai hittek benne mindvégig...
[Ítélőszék előtt]
Ítélkeztek felette, megvitatták tetteit, átgondolták dolgait, s végtelennek tetsző idő után végül magukhoz hívatták az erőszakos halált halt lelket, s kínálták fel neki újra az életet egy egészen más világban... Mintegy háromszáz évvel halála után... Mikor már rég nem létezett az, amit ő ismert, s csak egy hely volt, mi lakható maradt az emberek, s minden más lény számára... Mikorra a gyarló lelkek már tönkretettek mindent, mint egyszer régen őseik felépítettek, pusztulásra ítéltetve azt, mi egykor virágzott, esélyt sem adva a további életre...
Akarta ő ezt? Vágyott még az életre? Olyanok közt, kiket nem ismert, olyan világban, mi már talán szánalomra sem méltó... Ám felülkerekedett a mindig előtérben lévő jó szándéka, optimizmusa, s úgy döntött, hogy igen, él a lehetőséggel, s megpróbálja jobbá tenni a világot, még ha borzasztóan nehéz is lesz...
- Eshana Leanna Ahlers, menj hát, s vidd a tengerek moraját, s szeszélyét, óceánok hűvös érintését, patakok nyugtató csobogását, zuhatagok erejét, tavak békéjét... Áldott légy gyermek...
[Elementálként]
Megszületett a várva várt kislány... Újremény falai közt, egy módosabb családhoz érkezett, s sírt fel kétségbeesetten, egy erős, sok mindent megélt lélek vergődött a tehetetlen csecsemő testben.
Teltek az évek, s a gyermek rendkívül okosnak, s tudásra szomjazónak bizonyult. Így eshetett meg, hogy ahogy cseperedett fel a gyermek, úgy kereste fel a családot a Mágus céh, és ajánlották fel, hogy a kislányt a szárnyaik alá veszik, és kitaníttatják. Szülei örültek a hírnek, noha mágus még sosem volt a családban, de mindenképp hízelgő volt, hogy olyan okos lányuk van, kire felfigyeltek... Időközben született egy kishúga, és egy kisöccse is, mindkettő nagyon eleven gyerek volt, s csak ritkán láthatta őket, mert a legtöbb idejét a mágus céh berkein belül kellett töltenie. Még annak ellenére is, hogy titkolta kivételes intelligenciáját, s igyekezett normális gyerekként viselkedni, feltűnően okos gyermek volt, s könnyedén sajátította el az igéket, 17 éves korára már a legtöbbet tökéletesen ismerte, s mesterei különösen büszkék voltak rá, noha ritkán találkoztak ilyen tehetséggel... de ha mégis, azt nagyon megbecsülték.
Vidám, közvetlen természete hasonló visszajelzéseket váltott ki az emberekből, nem nagyon akadt olyan, aki ne kedvelnék, hisz szép volt, okos, kedves, jóindulatú, olyan lány, akit minden anya kívánna a fiának. Nyugodt természetét persze a víz kölcsönözte neki, ám tudjuk jól mind, hogy a víz gyakorta szeszélyes, s vad képes lenni, így hát ez is igaz volt Eshanára... Ugyan nehéz volt kihozni a sodrából, de ha ez mégis sikerült, úgy tajtékzott, akár a háborgó tenger.
Szerette a szüleit, testvéreit, s mestereit, mindent meg is próbált tenni értük, s a kedvükért. Ám a fiatal teremtés előtt még számos év állt, s történjen akár jó, vagy rossz vele, örömmel veszi majd az akadályokat, hisz neki megadatott egy második esély...
Vas. Júl. 19 2009, 19:00