Morajló utcái, házai

Admin

Aki túljutott Elővároson valamilyen oknál fogva, s mégis bemerészkedett a bányába, rájöhet, hogy a bánya nem is bánya, legalábbis nem csak bányajáratokból áll. Mélymoraj a belső városról kapta a nevét, hiszen innen, “mélyről morajlik” a hegy a benne lakóktól.
A kürtő egy ponton kiszélesedik, szemmel egyszerre befogadhatatlan belmagasságú teremmé szélesedik, s ez a terem alkotja Mélymoraj velejét. Sziklába vájt, csipkézett, durván megmunkált házak, köves utcák, örökkön égő fáklyák az oszlopok tetején. Állandó itt a félhomály, s a bányából átszüremlő, ütemes zaj, de az itt élők füle és szeme már annyira hozzászokott mindehhez, hogy szinte fel sem tűnik nekik. A Romlottak elől majdnem teljesen tökéletes védelmet nyújt az Előváros álcája, így zavartalanul élhetnek idebent a hegy gyomrában. Minden megvan idebent, amire szükség van: kis utcák, szűk terek, különleges barlangi növények s állatok.
Ám nagy hátrány, hogy az itteniek látása nem képes már alkalmazkodni a kinti fényhez, s ha a “szabadban” járnak, vagy majdnem teljesen vakok, vagy nagyon kell hunyorogniuk, hogy lássanak.

Vendég

Fárasztó az emberi hülyeség, ezzel az örökérvényű tanáccsal engedte útjára egyetlen lányát az Öreg. Akkor még nem tudta, hogy mi lesz mindezen tanításnak a következménye, valamint annak, hogy elengedte a gyermeket a Mágus Céhvel egy olyan városba, ahol a sötétség az úr, s a napfény nem cirógathatja a bőrt, s nem eshet hasra a gyűrűgöndör, mézbarna hajtincseken. Bár mindegy is mindez egy olyan gyereknek, aki vaknak született.
A kislány akkor még annyira gyermeki volt, annyira ártatlanul hitt abban, hogy amit szülei mondanak az a szent, hogy ment, amerre apja küldte, mit sem foglalkozva mással. Tanulta, amit elé tettek, s mivel volt hozzá tehetsége, sikerélménye is lett emiatt. Viszont nehézkessé vált taníttatása egy idő után. Nem tudta elolvasni a könyveket, így mindig kellett mellé valaki, aki felolvasson neki. De volt egy időszak, amikor nem találtak erre kapacitálható személyt. Így Cae kénytelen volt módot találni arra, hogy művelődjön. Nem ment olyan gyorsan, mint ahogy szerette volna, de az ő hátrányaival csoda, hogy ennyire sikerült.
A Belső Város kijáratában áll, vállát nekivetve a sziklafalnak, s kifelé “néz” Elővárosra. Látással nem rendelkezik ugyan, de egy érzékszerv mínuszban van, így a többi érzéke igen éles gyerekkorától kezdve. A zajokat hallgatja, próbálja a neszezésből kitalálni, hogy kik közlekedhetnek odakint, kint jár-e a féllábú Maurice, prédára les-e a szabadelvű Nadia?
Ismeri őket, sokakkal beszélt már, bár valamiért nem nagyon kedvelik. Sokáig azt hitte, hogy vaksága mindennek az oka, de rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem erről van szó. Viszont a külsőségekkel nem sokat tud foglalkozni, lévén nem úgy lát, ahogy a többiek.
Elsimítja arca elől egy kósza, szél által simított barna hajtincsét, mely bár nem a látásban zavarja, azért még csiklandozza az orrát, s az cseppet sem kellemes. Megmosolyogja a jelenetet, el tudja képzelni hogyan veszi ki magát, ahogy egy vak kifelé “bámul” a nagyvilágra, s ezzel órákig elszórakoztatja magát.
Annyi szín van rajta, amennyit emberen talán még nem látott senki. Sarujának két pántja kétféle, zöld és sárga pántok csavarodnak felfelé egészen térdéig, ott pedig ezeket váltja a vörös, könnyed, nyári anyagú szoknya, majd afölött az egyszerű, türkizkék, rövid ujjú ingblúz. Hajában narancssárga szalag díszlik, Emmelina fonta bele reggel. Neki jó így, szereti, ha babrálják a haját, s mivel ő nem ért a frizurakészítéshez, gyakran hagyja Emmelinát kibontakozni.

- Meleg nap ez a mai. Biztos nagyon éget a nap.

Kinyújtja kezét, hogy kilógjon így az árnyékból, majd vissza is húzza, törzse mellé ejti. Háborítatlanul álldogál előző helyén tovább, s issza magába a felfogható neszeket.

Lovas közeledik Mélymoraj felé. Egy nagyon morcos hangulatban levő lovas.
- A fenének kellett nekem ennek a könyvtárnak dolgoznom. - csikorogja fogai között.
Feje be van bugyolálva, hogy védje a naptól, éppen csak egy vékony rés van kihagyva szemeinek, amikkel így is sűrűn pislog. Intenzíven szitkozódik, a ló már nagyon fáradt alatta, de ez őt a legkevésbé érdekli. Fekete köpeny úszik mögötte, máskülönben feketés dísztalár fedi testét, alatta szürkés színű nadrággal, csizmákkal. Szakad róla a víz, erősen elszámította magát, amikor elindult, este nem szokott ilyen kellemetlen problémákat okozni a fekete öltözet, hiszen nincsenek forró napsugarak amiket magába szívhat. Mélymoraj bejáratában az őrök azonnal felismerik, és mivel nem látják viharvertnek, emellett szinte percre pontosan tudják mikorra kellett megérkeznie, nem ellenőrzik le. Amúgy is tudják milyen szinten rájuk tud rivallni ha nem tetszik neki valami. Betér hát az álca városba, és vágtat is tovább.
Egy tekercsért küldték el, Messzetúlba. Minden olajozottan működött, egészen amíg el nem indult visszafelé. Igaz, hogy este indult, de mivel a határidő szűk volt, hazafelé nappal kellett jönnie, ami aztán meglehetősen nem volt ínyére. Mindenkit a sárgaföldig szidott aki csak eszébe jutott, különböző módú betegségeket, és más balszerencsének tulajdonítható kellemetlenségeket kívánva nekik. Amellett, hogy mágusnak tanult ott, egyben a könyvtárnak kellett dolgoznia, leginkább büntetésből. Mesterei nem szeretik a modort amit megenged magának, és büntetésekkel próbálják szabályozni a férfiú jellemfejlődését.
"Okos fiú vagy te de több energiát fordíthatnál a jó modorra, mint az ellenkezőjére, mert így csak lejáratsz, mindannyiunkat!" - vágta egyszer a fejéhez az egyik tanító.
Ha nem lenne most tiszta ideg, akkor talán elröhögné magát ezen a régen megesett megnyilvánuláson.
Szóval a tekercs célba ér, ő pedig elégedetten ereszkedhet majd be egy kád vízbe, hogy lemossa az út mocskát, és a verítéket. Meg tudna bolondulni amikor haja tocsog az izzadtságtól. Rátapad a képére, meg fúj. Már érzi is ahogy csurog le az az undorító veríték az arcán és a haja tövéből jön! Megadja magát a meleg generálta dühnek, és mérgesen a lóra rivall.
- Gyorsabban már te gebe! Kolbászt csináltatok belőled ha nem szeded össze magad!
Ezen cselekedetét éppen a belső város bejárata előtt ejti meg, így az események, melyek hirtelen felgyorsulnak, ott mennek végbe. A ló sértődötten befékez, és a nagy lendületnek köszönhetően Absol elrepül a feje fölött, hogy aztán arccal előre a földre zuhanjon, valaki mellett. Valami nőt látott, eléggé furán maga elé nézni, de most nem nagyon lát semmit, főleg, hogy elveszítette az eszméletét. A ló elégedetten nyerítve mintha kicsit "megrugdosná", majd magában galoppol be a városba. Repülés közben még kiáltott, de most csend és hullaszag.

Vendég

Már messziről megüti fülét a patadobogás, s amikor a hangot meghallja, mely a lovat illeti, hátán glédába állnak a pihék. Jócskán tele van memóriája ezzel a hanggal, annyit hallja ordibálni az illetőt a Könyvtár falai között, hogy nehéz lenne nem megjegyeznie hangjának magasságát, személyére jellemző hanglejtését. Absolon Fedor egyike azon odatartozóknak, akinek a társasága mindig egyszerre vonzotta, s taszította, pont amiatt, amilyen a férfi maga. Arrogáns és rosszmájú, no meg túl harsány az ő csendhez szokott lelkének.
Ösztönösen hátrál, szinte teljesen rálapul hátával a sziklára, beljebb húzódva, hogy a ló le ne gázolja. Hallja, hogy merről közeledik, levegőt venni is elfelejt, szíve a torkában dobog. Várja, hogy elvágtasson mellette az állat, de nem az ütemes patadobogást hallja, hanem előbb egy puffanást, utána patakopogtatást egészen közelről - de mintha nem kövön koppanna, hanem valami puha talajon - később távolról, s aztán hirtelen nagy csendet lábaitól nem messze.

- Elnézést.. uram? Maga hallgatott el?

A kérdés talán ostobának hangozhat, de mivel semmit sem lát, s a levegővételek, vagy a férfi önnön ruhájának leporlásából származó hangokat sem hallja, kénytelen arra következtetni, hogy a ló nem egy zsákot taposott meg, hanem "kedves" gazdáját.
Még csak ez hiányzott! Absolon megérdemelné, hogy ott hagyja heverni - már ha tényleg hever egyáltalán, illetve ha tényleg ő az - de mégsem képes ilyesmire vetemedni. Vesz egy nagy levegőt, hátát folyamatosan a sziklának érintve guggolásba csúszik, majd négykézlábra ereszkedik, s lassan, kifeszített tenyérrel tapogatózva próbál egyre közelebb kerülni ahhoz a helyhez, ahová puffanni hallotta az illetőt. Azon már régen túl van, hogy érdekelje, ki nézi és minek, hogyha esetleg a semmiben kotorász. Mindenkiben annyi itt a rosszindulat, hogy szinte bele lehetne fulladni, ha tényleg foglalkozna vele.
Amint ruhacsomóhoz ér keze, megáll az érintéssel, s megpróbálja megállapítani, hogy milyen testrésszel van dolga. Ahogy az anyag tekeredéséből ítéli, ez bizony fej lehet, magas homlokkal, csontos arcéllel, tűhegyes orral. Lejjebb tapogatózik, a férfi mellkasára simítva tenyerét. Az ütemes emelkedés-süllyedés megnyugtatja, meggyőzi arról, hogy az illető még lélegzik, s nem tiporta halálra az a ló.

- Uram!

Mindkét tenyerét a férfi vállára simítja, s finoman meglöködi. Nem annyira, hogyha komolyabb sérülése lenne, ártson vele, de ahhoz éppen eléggé, hogyha csak sokk-okozta öntudatlanságban van, felébredjen belőle. Amennyiben erre sem reagál majd a mogorva, epés fráter, majd kiterjeszti érzékeit, s elkezd azon gondolkodni, hogy ébressze öntudatra gyógyítással. De addig megteszi ez is.

- Uram, keljen fel! Én vagyok az, Caecily. Tudja, a..

~..vak lány a Könyvtárból..~

- ..az egyik lakó a Könyvtárból.

Lelki szemei előtt, csupa szép és jó dolog lebeg. Az égen suhan, széttárt karokkal, nem bántja a napfény, sőt kedvesen melengeti. Látja maga alatt egész Arlanzot, ahogy odalent emberek művelik a mezőket, az erdő fáinak lombjai alól néha zelóták bukkannak elő, és még a romlottak sötét, taszító területét is látja. A szél belekap ruhájába, hajába, és végigcirógatja egész arcát. Két vállán szinte érzi már a légellenállást.
- Az szentségit, elég már ebből a cicomából! - rivallja, mindig is utálta az ilyen giccses dolgokat.
A valóban, Cae kezei alatt is elhangzik ez a mondat, de inkább csak halk mormogásként, majd mikor rázkódni kezd, felpattannak a szemei, és mivel az esést a feje is megsínylette, erős fejfájással tér magához. Homlokán már nem csak verejték, hanem vér is folyik, bár feje nem szakadt be, a homloka felnyílt, egy éles kőnek köszönhetően. Fájdalmasan nyög fel, és nyúl a fejéhez, ha tud, hogy ösztönösen a fájó részre szorítsa kezeit. Csak miután ez megtörtént, akkor veszi észre a felette térdeplő lányt. Látta már párszor a könyvtárban és a közelében, zavarta, hogy olyan furán néz. Később aztán megtudta, hogy nem romlott, hanem vak, de ettől függetlenül nem kedvelte meg, éppen ellenkezőleg. Zavarta, hogy amikor a közelében volt, olyan nyugodtan tűrte az ő felszólalásait, mintha ügyet sem vetne róla, ezzel pedig Absolt az őrületbe lehet kergetni.
- Vegye le a kezét rólam.. izé... Aveugle vagy mi!
Morrantja idegesen, de moccanni sem képes. Megszédül, feje hátra bicsaklik, így a tenyerei nekiütköznek sérült homlokának. Szinte ordítana a fájdalomtól, de ezt megpróbálja visszafojtani így inkább hat holmi alantas nyüszítésnek mint rendes fájdalom megnyilvánulásnak.
- Az a ló az asztalomon végzi egy fél cipóval, a tenger minden cseppjére megesküszöm! - Aztán mire folytathatná tovább, olyan émelygés tör rá, hogy megint elájul. Elernyed a teste, ő pedig elhallgat.

Vendég

Nagy levegőt vesz, majd lassan fújja ki. Természetesen esze ágában nincs levennie a kezét a férfiről, annak ordibálása annyira a velejébe ivódott már, hogy szinte fel sem veszi. Csak gyomrában járnak szorgos táncot a pillangók, de azzal meg igyekszik nem törődni semmit sem. Lassú, kimért hangon szólal meg, éppen olyanon, amilyentől a férfi idegessége csak fokozódhat, hiszen annyira ráérősen szól, szemernyi idegesség nélkül, hogy az már hátborzongató. Az sem zavarja, hogy a férfi szavába vág, nem emel tőle hangerején.

- Az már biztos, hogy emlékezetkiesése nincs.

Úgy állapítja meg, mint tényt, mentesen minden gúnytól, de közben belül csaknem ordítani tudna, s leginkább eszméletlenségre pofozná ezt az öntelt hólyagot, ha ugyan látná, hol az arca, amit meg kell suhintani.
Felemeli kezét, mellyel azelőtt a férfi fejét érintette, s kisimít saját arcából egy vaskos, barna hajtincset. Ekkor veszi észre, hogy valami ragacsos folyadékot ken kezéről arcára. Félreismerhetetlen szaga és állaga van..
~Vér.~
Állapítja meg gondolatban, s ezzel meg is győzi magát arról, hogy be kell vetnie tehetségét, ha nem akarja, hogy ez a majom még inkább elmérgesítse saját helyzetét. De meg kell hagyni, a gyógyítás sosem tartozott a kedvenc tárgyai közé. Ugyanis nem látja, hogy milyen sebeket kelene ellátnia, így a súlyosságukat is elég neccesen állapíthatja meg.

- Az a ló olyan messze fogja végezni magától, amilyen messze csak lehet. Ne mocorogjon, aki így beütötte a fejét.

Többet nem kell mondania, a finom rendreutasítás nélkül is ismét csendbe burkolózik az illető. Így legalább van egy kis szabad ideje ahhoz, hogy finom mozdulatokkal leügyeskedje a férfi fejéről a kendőt, mely valószínűleg már amúgy is félrecsúszott, vagy ha nem, akkor nagyon ostobán tekerte magára érzésre a férfi. Megpróbálja kitapogatni a fejsebet, óvatosan, hogy nagyobb kárt ne tegyen benne, de meg kell hagyni, annyira nem tud óvatos lenni, mint egy látó. Hiába koncentrál rá, az istennek nem tudta megtanulni a harmadik szem használatát, így ugyanolyan vak maradt, mint eddig volt. A seb nem tűnik túl mélynek, legalábbis a szétnyílásából ítélve, hiszen sokkal szélesebb lenne a sebszáj, hogyha mélyebbre szakadt volna fel a hús és a bőr. A kitüremkedésből ítélve pedig csont sem sérült, ezzel legalább nem lesz gond.
Fél kezét a sebnél tartja, másik kezével kigombolja saját blúzát egy darabon, benyúl a gomblyukba, s lendületből megtépi azt, így szakítva rajta annyit, hogy utána közbe tudjon tépni egy akkora darabot az anyagból, amekkorával hevenyészett módon be tudja kötözni a sebet. Illetőleg ha nem is bekötözni, de legalább a nyomókötést rátenni, mindaddig, míg ki nem találja, hogy akkor innen hogyan tovább. Nem lesz fájdalommentes a férfi számára, de esze ágában nincs erre figyelmeztetni őt. Szenvedjen a kutya, ha ily cudarul bánik az állataival - is.

Szemei mozognak a szemhéjai alatt, időnként erősen összehúzódnak, de nincsen magánál, így szerencséjére nem érzi a fájdalmat. Ha érezné is, talán még az sem térítené észhez. Megvan a maga oka arra, hogy ilyen, és ezt senkinek sem kötötte még az orrára. Meg is fogadta, hogy soha nem is fogja, bőven elég, ha utálják. De majd egyszer tisztelni is fogják, és akkor majd jól megmutatja mindenkinek! Amúgy is fáradt idegekkel rendelkezik, mindig felhúzza magát valamin. de majd ha ő lesz a legnagyobb mágus itt a kócerájban, még ez a kis fruska is csillogó szemekkel fog rá nézni! Mármint ő nem, mert ő nem látja, de akkor is tisztelni fogja!
Nagy szerencsére csak akkor tér magához, amikor a kötés már elkészült. Sűrűn pislog, próbál fókuszálni, de nagyon nem sikerül. Cae arcát is csak homályosan látja. Most ebben az állapotban még szidni is elfelejti. A ló ledobta, és ez a nő látta, itt volt, tehát megalázó pillanatának szemtanúja volt. De most éppen nem tudja, nem érti mi történik, vagy hogy mi történt. Látása nem akar tisztulni, pedig nem folyt vér a szemébe. Kis idő múlva rájön, hogy az izzadtság viszont igen, méghozzá kellőképpen nagy dózisban, hogy csípje azt. Hányingere van, és nagyon szédül, úgy érzi mintha ők ketten egy kör alakú földdarabon lennének, ami külön a többitől forog, és érzi, hogy nagyon kevés kell neki, hogy kiadja reggelijét, amit ma evett.
- Mmm... -morog halkan, és most leküzdi dühét végre. Szemeit inkább lehunyva tartja, mielőtt még több izzadtság folyna beléjük.
Megpróbál felkönyökölni, de képtelen rá, nagyobbat fordul körülötte a világ, és majdnem elveszíti az uralmat a korábban említett reggeli fölött. Zihálva visszarogy a földre, és kifújja magát kicsit. Lehet még napszúrást is kapott? Még csak az kellene, meg is bolondul ha így történt.
- Mi történt?
Hangja mintha egészen távolról jönne, oly tompa. Mintha nem is itt lenne, ezen a létsíkon. Most nem ideges, de nem is kedves. Hangja minden érzelmet nélkülöz. Legalább nem tombol, azzal csak ártana magának.

Vendég

A morgást fel sem veszi, nem foglalkozik vele, mint ahogy az sem érdekelné, hogyha a férfi tiltakozna az ellátás ellen. Amit muszáj megtenni, azt muszáj megtenni, s ilyen a seb bekötözése is, bár elég vicces, hogyan lesz egy vak lányból gyógyító. A mágia sok dologra képes, de diagnózist felállítani így elég nehézkes. Eldöntötte már időközben, hogy eljuttatja valahogy a férfit a Könyvtárba, hogy ott aztán majd kezelésbe vegye valaki. Valaki, aki nem ő lesz. Úgysem vevő a társaságára ez a pökhendi, öntelt hólyag. Soha nem is volt, ahogy emlékezetében felrémlik.
A kérdést hallva tehetetlenségében hangosat, szíve mélyéről felszakadót sóhajt. Mégis honnan tudhatná, hogy mi történt? A férfi biztosan nincsen még magánál rendesen, ezért kérdez ilyen ostobaságokat.
Az, hogy Absolon mocorog kezei alatt, meggyőzi arról, hogy márpedig itt dirigálásra lesz szükség, bármennyire is nem az a típus. Csendes hangon szólal meg, de mégsem tűrnek ellentmondást szavai.

- Ne ugráljon, nem hiszem, hogy ez kell a fejének. Lassan üljön fel, s addig ne próbáljon tovább emelkedni, amíg az esetleges szédülése el nem múlik. Mellesleg megjegyzem, hogy nem tudom pontosan elmondani önnek, mi is történt. Az események igen gyorsan történtek, s én némiképp akadályoztatva voltam helyzetem által abban, hogy pontost tudomást szerezzek minden mozzanatról. Annyit tudok, hogy ledobta a lova, aztán feltehetőleg meg is taposta, már ahogy a hangokból ítélten kikövetkeztethető. A fejsebe meg arra utal, hogy igencsak a feje lágyára esett. Biztosan útban volt egy kő.

Nem hadar, nem magyaráz feleslegesen, csak azt mondja el, amit feltétlenül szükségesnek tart. Közben elengedi a férfit, térdelőülésbe helyezkedik mellette, ölében összegabalyítja ujjait, s szoknyája anyagát gyűrögeti.

- Szóljon, ha elég erőt érez magában ahhoz, hogy talpra álljon. Segítek, ha tudom mikor akar megmozdulni, de nem fogok ugrálni, hogyha kedve támad virgonc úrfit játszani.

- Hah! Mintha szükségem lenne a segítségére!
Talpra is pattan, és Cae már hallhatja is, a puffanást, úgy tűnik nem sokat haladt, mire összeesett. Megközelítőleg egy métert jutott előre. Fogait csikorgatná ha tudná, de képtelen rá, mert olyan erősen szédül, hogy már érzi az apró késztetést, hogy öklendezzen.
- Az az átkozott ló... - dühtől fűtöttnek ható szavak, de ebben az állapotban éppen csak dünnyögni képes.
Moccanni sem tud most már, ahogy hanyatt esett, beverte az egyik lapockáját is. Ha nem akar idegösszeomlásban kimúlni, jobban jár ha azonnal lehűti magát, de ez neki csak nagyon ritkán sikerül. Most is küzd, amennyire csak tud, de most előnnyel indul kellemetlen állapota által. Nem tud mit csinálni, úgy tűnik ennek a vak némbernek a kényére kedvére van kiszolgáltatva. Hát erre szíve szerint leküldene pár kupa bort, mert már a gondolat is nevetséges. Még hogy ő, Absol egy vak nőre van utalva! Nevetséges!
Viszont aztán rádöbben, hogy legyen bármilyen nevetséges, attól még igaz. Ez a szörnyű valóság. És ha ez a nő most nem segít neki, akkor lehet nem jut be a városba, itt pusztul a bejáratban. Fején még ott a kötés annak nem esett baja. Egyik kezét felemeli, de úgy érzi mintha az vízből lenne, nem igazán érzi a lábait sem. A hideg is rázza.
- Jól van.. mit kér cserébe, ha megkérem, juttasson a könyvtárba?
Eszébe sincs olyat gondolni, hogy adósa legyen ennek a... papnőnek. Kelletlen, és reménykedik benne, hogy nem kell majd kérnie a segítségnyújtásra. Éppen elég ilyen sebzetten mutatkoznia. Még csorba esik a méltóságán akkor viszont jaj mindenkinek aki gyengébb nála. Nem is tudja mit tehetne most mást, csak vár a válaszra.
Ilyen utálatos helyzetben még talán nem is volt. Kellett neki új lovat vennie ez szándékosan szúrt ki vele. Vagy az istenek voltak? Remek.

Vendég

Legszívesebben odavágná a férfinek, hogyha olyannyira nevetségesnek tartja a segítségkérést, akkor bizony forduljon fel itt egyedül, de sajnos túl jól nevelték, túlságosan beléivódtak papnősőgének alapkövei ahhoz, hogy ilyesmit megtehessen. Inkább csak egy újabbat sóhajt, felnyitja szemhéjait, ezzel láthatóvá téve a férfi számára a letagadhatatlanul vak, semmitlátó, de mégis hihetetlenül csillanó tekintetét, mely olyan mint a türkiz szegéllyel keretezett gyémánt.

- Nézzen rám!

Csattan hangja nyugodtan, de mégis úgy, mint az ostor, amivel rávágnak a neveletlen hátasállat farára.

- Mondja, mit lát? Amennyiben válasz nem érkezik, az azt jelenti, hogy vagy nem lát semmit, annyira kóvályog a feje, s szédül, s legott azzal van elfoglalva, hogy gyomrát a helyén tartsa, vagy azt, hogy már nem hever itt tőlem nem messze a földön, amit nagyon is kétlek, ugyanis a hangokból ítélve nem jutott messzire.

Várható lenne némi él hangjába, de semmi ilyesmit nem produkál. Inkább négykézlábra ereszkedik, bánja is ő, Absolon mit gondol majd róla! Így tapogatózik közelebb a férfihoz, majd miután ismét elért odáig, hogy megérinthesse az illető karját, megáll, térdelőülésbe ereszkedik.

- Ha azt kérném, hogy soha többé ne beszéljen velem úgy, mint a kutyával, megtenné? Alig hiszem. Inkább nem kérek semmit, de maradjunk annyiban, hogy csak akkor nem árulom el, hogy egy tizenhét éves, vak lány segítségére szorult, ha lesz magában annyi jóérzés, hogy normálisan viselkedjen velem.

- Ühm... -küzd az öklendezés ellen.- Csak olyannal bánok úgy, aki megérdemli! - na ez nem teljesen igaz. - De a hála számomra sem... ühm... ismeretlen! Ha ezt kéri akkor megkapja!
Sóhajtani próbál, de megint érzi, hogy megindul az ennivaló, így szájához kapná a kezét, de a mozdulat annyira erőtlen, hogy nem bírja megtartani karját, így szájba vágja magát.
- A.. szentségit...
Vesz egy nagy levegőt, aztán megpróbálja kifújni. Sikerül felülkerekednie, így elmúlik a hányinger.
- Kénytelen vagyok belátni, hogy ez egy... olyan helyzet amiből a segítsége nélkül elképzelhetően nem tudnék kimászni.. tehát kénytelen leszek elfogadni a felajánlását... már ha ez annak számított. De ne merészeljen ezzel visszaélni, különben... bosszút állok!
Ezúttal kénytelen hajlandóságot mutatni máskülönben nagyobb baja is lehet, például ott hagyja a fogát. Az meg, hogy valakivel normálisan kell bánnia az életéért cserébe, hát nem fog belehalni. tud ő normális is lenni, még ha nehezére is esik. Mindenkit kézzel lábbal rugdos el magától, ha teheti, a barátok csak arra jók, hogy alkalomadtán hátba szúrhassák. Egy barátsága volt, de az a kedves barátja rendesen rászedte a könyvtári munkák közben. A nők... azok csak keresgéljék a szőke hercegeiket, ő aztán nem fog egyetlen nő után sem rohangálni. Nem egy jóképű ember ő, de ez a tényező nem szokta érdekelni. Persze néha jobban is megnéz magának egy szemrevalóbb nőt, és időnként ágyéka is visszajelez, de eszében sincsen ilyesmire fecsérelni az időt. Cae arcát is megnézi amennyire csak tudja, és az immáron nyitott szemeket is.
- Nem tiszta a látásom... lehet agyrázkódásom van...
Még kelletlen, de máris "barátságosabb". Már ha ő tud ilyen lenni egyáltalán. Ezzel szándékozza bizonyítani, hogy lehet szó az alkuról.
- Egész nap úton voltam talán napszúrásom is lehet... ráz a hideg. De gondolom ezt úgyis tudja...
Kényelmetlen a helyzet de úgysem tehet mást.

» Újremény utcái
» A felsőbb szintek utcái