A Regélő patak tisztása

Admin

Az erdőnek ez a része viszonylag sűrű, és félhomály uralkodik a fák között, míg ezzel szemben a tisztás valóságos fényárban fürdőzik, főleg korán reggel, és alkonyatkor. Ilyenkor a napfény megtölti a vidéket színnel és élettel, a patak fölött gomolygó párában pedig különös táncot jár. Vannak, akik szerint a patak meséli ilyenkor történeteit, de csak kevesen érthetik meg.

Mint egy kósza árny, úgy jár a fák között. Mancsai alig csapnak zajt, pedig termete nem mondható véznának. Bundáját nem borzolja szél, se szellő. Áll a levegő, mintha sajnálná az erdő tőle a lélegzetet. Fülét néha megrezzenti a háta mögötti csörtetésre. Már régóta a nyomában van egy kölyök a falkából. No,nem olyan kicsi már, inkább kamasznak mondható, de kajla, és képtelen lopakodni. Most is engedély nélkül követi. Egészen idáig hagyta, hadd jöjjön, ám most, hogy tudja: közel a tisztás, hirtelen megfordul, és rávakkant a kölyökre. Innentől egyedül megy. Kajla - mert magában csak így nevezi - szűkölni kezd, és lelapul, de Elanort ez nem hatja meg. Egyedül akar maradni. Lesunyja fejét, s torkának mélyéről rendreutasító morgás tör föl. Kajla kénytelen-kelletlen, de erre már szót fogad, hiszen nem akarja, hogy tépett füllel kelljen hazatérnie..így is kilátásban van egy adag dorgálás, amiért így elcsavargott. Elanor megvárja, míg a kölyök eltűnik a szeme elől, s csak akkor folytatja útját.
Hamar a tisztásra ér. Se vad, se zelóta nincs itt. Helyes. Egyedül lehet, magányát nem fogják háborgatni. Lefekszik a magas fűbe, és lehunyja szemét.
Amikor újra kinyitja lélektükreit, már zelótaként látja a világot. Felsóhajt, s lassan felkel. Bár régóta nem járt már kétlábon, viszonylag hamar hozzászokik, és visszanyeri könnyed, kecses lépteit. Egyenest a patakhoz sétál, tenyerébe vizet mer, és iszik néhány kortyot, nem is a szomjúság, mint inkább a hűs víz élvezetének kedvéért. Ezután csak ül ott, féloldalasan, egyik tenyerével megtámasztva magát, s gondolataiba révedve figyeli a csillagképeket, melyek eltorzulnak, és egész más alakokat mutatnak a vízen.

Megfáradt futár járja az erdőt. Léptei nem keltenek zajt, a bokrok ágai nem tartják őt vissza, nem akadályozzák. Az erdőt ismeri, akár a tenyerét, különösen ezt az erdőt, ahol még növény "barátai" is vannak. Éppen egyik kedvenc fájának kérges törzsén húzza végig izzadt ujjait, és ajkain apró mosollyal, tiszteletteljesen tekint a hatalmas tölgyre. Jó érzés belegondolnia hányszor pihent már meg a tövében, mikor erre járt. Most nem teszi meg, nem érzi azt, hogy pihennie kellene bármennyire fáradt is. Nem időzik túl sokáig, oldalán ott egy tekercs amit Csillámcseppből kell Álomtölgybe vinnie. Nem sürgős, de nem is várhat vele akármeddig. Tudják, hogy meghozza, ismerik őt annyira, hogy megbízhatónak tartsák.

Tovább halad kezét végighúzva a fa kérgének redőin, aztán egyre szaporábbak léptei míg nem könnyed sétája futássá nem avanzsál. Enyhén előre dől, hogy kevésbé kapjon a szél méretes fejfedője alá, és hogy kevesebb kárt tegyen a növények ágaiban amik az útjába kerülnek. Néma suhanó futár, aki ismeri az erdőben való haladást. Szinte nesztelen, éppen csak érezni a zizegést amikor lábbelije talpa éri az avart. Tudja hogy mindjárt a Regélő patak tisztásához ér, és ez jót jelent számára, ott talán megpihen kicsit. Esetleg szomját is csillapítja.

A tisztás közelébe érve lassít, könnyed sétatempót vesz fel, és hangtalanul lép ki a három hold fényére a fák közül. A holdfény árnyék kalapjának köszönhetően takarja arcát, így nem látni milyen arckifejezést ölt magára mikor mozgó alakot pillant meg;Ő is jól látható immáron.

Hirtelen mozdulattal kapja föl fejét, és zöld szemeit a sötétbe fúrja. Túlságosan is ritkán van mások társaságában ahhoz, hogy azonnal megérezze, ha valaki figyeli. Amint szeme hozzászokik a patak csillogása után a vidék sötétjéhez, felfedezi a magányos alakot. Bár méretes fejfedőjéről nem látja, ember-e az illető, avagy vérebeli, kétsége sincs felőle, hogy zelótát lát: mert nincs az az ember, aki ilyen mélyre merészkedjen egyedül. Néhány hosszú másodpercig mozdulatlanul figyel az érkezőre, arca elgondolkodó, mint aki nem tudja, örüljön e találkozásnak, avagy bosszankodjon rajta? Lágy szellő cirógatja meg arcát, mint ha csitítani akarná. Ekkor a lány oldalra billenti fejét, és tétova, kedves mosoly tűnik föl ajkán.
- Az erdő magányos utazója mindig gondolkodóba esik, ha ugyancsak magányban élővel találkozik, és fordítva.
Egy pillanatra elhallgat,mintha maga sem értené,mit mondott, s most inkább átgondolja szavait. Ujjai egy fehér, nagy szirmú virággal játszadoznak.
- Üdvözöllek hát, ha az utad erre vezetett, és keresztezte a magam ösvényét.

Ahogy megszólal a másik, megerősödik sejtésében, hogy egy faj képviselői. Emberek ritkán járnak errefelé. Először nem mond semmit, csak némán áll akár egy szobor, végül leveszi kalapját, felfedve arcát, s a szellő mi korábban a lány arcát cirógatta, most ellebbenti haját hegyes füleiről. Tesz egy lépést, aztán még egyet, végül ő maga is elmosolyodik.

- Üdvözlégy. - köszön viszont. - Elgondolkodtató, ahogy mondod, kevesen járnak erre ezen kései órán. De szívem örül, hogy máris fajtám bélivel találkozok.

Fejét enyhén előre billenti a köszönés gesztusával illetve az ismeretlen nőt. Nem áll meg csak ha már pár lépés választja el őket.

- Nictos fénye ragyogjon rád. A nevem Erulon Ruperen. Megtisztelsz a saját neveddel?

kissé zárkózottnak tűnik kedves szavai ellenére is. Ő már csak ilyen. De mindent megtesz hogy jó benyomást keltsen. Közelebbről már látszik sebzett alkarja, amin karcolást a kevésbé vendégszerető növények okoztak. Nem komoly a sérülések nagy része, csupán apró karcolások.

Békésen fogadja a felé közeledőt, noha tekintete ide-oda rebben, alaposan szemügyre veszi a másikat. Régóta nem találkozott már fajtájabélivel. A szerzetes gesztusát viszonozva, lassú, kimért mozdulattal maga is köszöntően bólint. Bár Erulon már csak pár lépésre van tőle, ülve marad, s nem látszik zavarni, hogy így a férfi valósággal fölé tornyosul. Fejét féloldalt döntve néz föl rá. Csak most fedezi föl a férfi fülén fityegő fülönfüggőt, rajta Nictos jegyével. Már ez is elegendő jel volna, ám amikor Erulon Nictos nevével köszönti őt másodszorra, már kétsége sincs a dolog felől.

- Bizonyára szerzetes vagy. Látom, nem minden növény örvend látogatásodnak. Talán nem ismernek eléggé, hogy ilyen rútul fogadtak?

Siklik tekintete a férfi karjaira. Látszólag elengedte a füle mellett a nevét illető kérdést, amely első elgondolásra modortalannak tűnhet.Egy pár pillanatra elnémul, mintha erősen gondolkodna valamin, aztán tekintetét a másikéra emeli.

- A nevem? Elanor vagyok. Elanor, Leonin tanítványa.

- Nem léptem oly közel hozzájuk akár a druidák, hiszen sejtésed beigazolódni látszik; szerzetes vagyok, Leonin tanítványa, Elanor. Megengeded, hogy letelepedjek melléd. vagy nyugodt magányod veszélyeztetem jelenlétemmel?

Nem mozdul el onnan ahol áll, mert amíg nem kap választ, nem cselekedhet. Addig állnia kell. Alaposan végigméri a nőt, és elmereng, vajh ez a Leonin az a Leonin, akit druidaként ismertek a zelóták köreiben? Ha valóban így van egyértelművé válik számára, hogy az erdő egyik druidájával hozta össze a sors. Sikerének nem ad hangot, megelégszik saját belső örömével. Beletúr verejtéktől enyhén nyirkos hajába, és kicsit hátraveti fejét, kiélvezve az esti szellő lágy simítását.

Hosszú napok óta van úton, időnként csak aludni állt meg, és ez nem kicsi megterhelést jelent, kezének enyhe, de észrevehető remegése árulkodik erről. Ő kizárja az elméjéből a lábát hasogató fájdalmat, tudja, hogyha lepihen először még jobban fognak fájni, de végül lassan elmúlik majd minden kellemetlenség, különösen ha odaadóan törődik velük, esetleg megmasszírozza őket. Ha a nő számára terhes a társasága úgyis tovább kell állnia, tiszteletben tartja mások akaratát.

A válasz hallatán elmosolyodik, talán egy csipet csipkelődő gesztussal. Hogy min mosolyog, csak ő tudja: sajátos humorát nem kívánja megosztani az idegennel. Nem lépett hozzájuk elég közel? Az ő karuk akárhová elér, ha akarják. Hányszor, hányszor tapasztalra tanévei alatt. S ez az ártatlan, hirtelen felvillanó emlék elég ahhoz, hogy arcáról lehervadjon a mosoly, éppen akkor, amikor a férfi helyet kér.
Mint aki mély álomból ébred, úgy tekint fel, és egyszeriben újra enyhe vidámság ül ki vonásaira. Gyors hangulatingadozásait talán egy kissé nehéz követni.

- Veszélyeztetni? A halandót annyi veszély veszi körül, hogy egy ilyen apróságtól talán nem riadok vissza - S halkan kuncog hozzá.

- Telepedj hát le, pihend ki tested fáradalmait. Régen találkoztam már hozzám hasonlóval, és nem esik rosszul hírt hallani véreimről. Messziről érkeztél? Mi hír Álomtölgy felől?

Az arcára szinte már gyermeki kíváncsiság ül ki, szemei pedig érdeklődőn tágra nyílnak, ahogy várja a választ. A tartózkodó, kiszámíthatatlan felnőtt egy időre tovatűnt, hogy átadja helyét annak, aki valójában Elanor.

A bánatos tekintet láttán aggodalom árnya fut át az arcán, és hagyja ott nyomait szemeiben, még akkor is amikor Elanor engedi neki, hogy csatlakozzon hozzá. Kalapját óvatosan a földre helyezi, és letelepszik a fűbe tisztes távolságban a nőtől, nehogy belegázoljon annak intim szférájába, vagy meghúzott határain túlra. Először nyújtózott egy nagyot, mire néhol halkan kattantak csontjai, aztán maga elé bámult rendezve gondolatait.

- Nem sok hír jár-kel. Jelen pillanatban egy Csillámcseppi kereskedő levelét viszem Álomtölgybe, egy másiknak. Ami igazán említésre méltó hír, hogy az emberek - szándékosan nem halandót mond - Keleti erődjét ami a Romlottak erdeje mellett található megtámadta egy nagyobb horda, és ostrom alatt tartják... a legutóbbi hírek ezt igazolják azóta már biztosan visszaverték őket, vagy...

Teljesen fölösleges befejeznie, nem akar ördögöt festeni a falra.

- Régen nem jártál már egyik városunkban sem igaz, Elanor? Meséltem népünk híreiről, mesélj nekem a természetéről. - némi mosoly bujkál ajkain, de inkább udvarias mint komolytalan.

Nem látszik észrevenni a másik aggodalmát. Talán jobb is ez így. Valósággal csüngg a szerzetes minden egyes szaván, ám amikor kiejti az ember szót a száján felhő suhan át arcán, a romlottak hallatán pedig mintha düh szikrája lobbanna szemeiben.

- Háború, erőszak és pusztítás. Minden kutyának van bolhája, ám az embereké ezerszer rosszabb, mint az összes ebé együttvéve. - Keze,mely eddig egy virágot cirógatott, most ökölbe zárul.

- Az ő civódásuk nem az én dolgom, amíg meg nem közelítik az otthonunkat. - Állkapcsán megfeszül egy izom, ahogy összeszorítja fogait, tekintete pedig ellenségesen réved, valahová messzire...Ahogy ott ül, szinte már ugrásra készen,inkább emlékeztet valamiféle ragadozóra,mintsem zelótára. Lassan eltelik egy perc. Kettő. Az arca megenyhül, ujjai pedig lassan szétnyílnak. Tenyerét csiklandozzák a zsenge fűszálak, és végre reagálni látszik a férfi kérésére.

- A természetéről? - elmosolyodik - ezt a szót sokféleképpen lehet értelmezni. És ha mindent el szeretnék mesélni róla, akkor soha nem érnél célba leveleddel.

- Ne ingereld fel magad. Mindannyiunk keresztje megvan és ezt nem a népünk határozza meg. Habár az embereknek talán több is van mint nekünk, nem mindannyiuk megvetendő.

Nyugtatása talán már fölösleges, halk szinte álmosító hangnemben beszél. Nem az a szenvedélyes térítő, hangjából nem az érződik ki, hogy a nőnek így -kell- gondolkoznia, hanem hogy így -is- lehet. Kedves mosoly húzódik ajkain, és belemártja a hűs vízbe sebes kézfejét.

- Bár üzenetem mivel szelem a tájat nem sürgős, nem várathatom akármeddig azt aki várja. De ha van pár rövidebb szívemet öröm melengetné ha mesélnél.

Másik kezével támaszkodik, hogy ne forduljon bele a patakba, kedve lenne megfürödni de ebben a patakban képtelen lenne, túlságosan is tiszteli.

Felhúzza térdeit, s átkarolva őket előre-hátra ringatózik egy kicsit, amikor a másik kifejti véleményét erről a dologról. Mindig is lázongó természetű volt, főleg ebben a témában, ám most valamiért nem kerekednek felül azok a heves indulatok, amik ilyenkor általában szoktak...inkább mintha megnyugodna kissé, bár különös, hogy adott esetben, most éppen ez bosszantja. Ám aztán úgy dönt, elhessegeti ezeket a gondolatokat...hiba volt egyáltalán belekeveredni ebbe a témába.
Állát a térdére támasztja, s úgy pillant elgondolkozva az idegenre.Meséljen neki? Na de vajon mit tart ő érdekesnek azok közül, amiket mondani tudna neki? Hosszas, szinte már kínossá váló hallgatás után végül csak belekezd:
- Az élet itt jobbára ugyanolyan nyugalmas, mint ahogyan annak lennie kell. Az idén több fiatal facsemetét láttam, mint tavaly, és az állatok is szaporábbak. Virágzó évünk van. - elmosolyodik.
- Még a ragadozóknak is. Szinte minden nap sikerül zsákmányt ejteniük, nem kell koplalniuk. Ha így halad, akkor talán a telet is könnyebb lesz átvészelni. A falkában pedig őszi kölykök születtek. A tavasziak kamasszá érettek, a felnőttek pedig kiléptek a falka életéből. Néha még látom őket a területen.
Elakad.Magát is meglepi,hogy milyen szívesen mesél ezekről a dolgokról -főleg,hogy a falkáról szinte senkinek nem ejtett még szót..ezt teszi a magány?-, noha lehet hogy félreértette az idegent, aki nem is erre kíváncsi.

Egyáltalán nem értette félre.

- Ez igazán jó hír. Jó hallani hogy szeretett erdőnk kellemes évét éli. Erdőköz környéke sokkal zordabb. Jártál már arra? Nem sok druida fordul meg arra, csak azok akik vadabbak valamennyire. Akárhogy igyekeznek, a romlást csak megfékezni lehet, visszaszorítani nem.

A komorságot viszont ő is igyekszik tovaűzni. Elmosolyodik inkább.

- Csodás érzés lehet egy ilyen erdőben Druidának lenni. Csillámcsepp környékén kevés a fa, bár akad néhány kisebb liget. Ott viszont a végeláthatatlan gabona mezők, és más ültetvények... pompás látvány. És arrafelé jártál már?

Azokról amiket a férfi mond talán érezni benne az utazás szenvedélyét, és hogy enged is ennek a késztetésnek, nem is ritkán. Tekintete az égre szegeződik újfent, aztán némi vizet vesz fel markában, és az arcára keni lemosva az izzadtságot.

- De ne érezz elégedetlennek. Szerzetesnek kitüntető érzés lenni. Azt hiszem ahogy a druidák elsősorban az erdőt szolgálják, mi szerzetesek elsősorban a népünket.

Ezután mosolya szélesebb lesz.

- Elnézést. Nem túl gyakran vagyok hosszasabban is társaságban, és így a magány filozofálásra, és szentimentalizmusra sarkall.

- Nem, én még soha nem mozdultam ki ezek közül a fák közül. Ez az én otthonom. Rám itt van szükség...és hát...itt van a családom is.

Újabb mosoly.Család.Hát igen.Érti ő ezt a falkára, amely befogadta,habár Erulon értheti másként is. A tekintete elgondolkodóvá válik.

- Azt mondod, erdőköz szenved? Miért? Ha igaz amit szólsz, és több druida is él ott, hogy lehet az, hogy egy erdőnek erőlködnie kell?

- Sok csodás vidék van még itt Arlanz földjén. Nem is gondolnád mennyi. Ha akarod és találkozunk még valaha, megmutatom neked.

Erdőköz hallatán kicsit elkomorodik.

- nehéz az élet ott. Sokan kihívásnak hívják, sokan szent feladatnak, mások pedig átoknak. A veszély bármely fa mögött ott lapulhat, de az ott élők biztos kezekkel őrzik a területet. A romlottak erdeje persze még veszedelmesebb, ott még csak egyszer jártam. De többet nem mennék oda. Méreg.

Egyre ráncolja szemöldökét ahogy Erulon e rossz híreket szólja, ám amikor a romlottak is szóba kerülnek, nem bírja tovább. A szemeiben vad fény villan.

- Romlottak erdeje?! Hát van erdő, van növény, amely megtűri ezeket a fenevadakat maga mellett? Az ember is barbár a természethez, bele se merek gondolni, hogy viselkedik akkor az a ...romlott nép vele! Ó, ha az erdő szabadon mozoghatna, mint ahogyan az állatok teszik, nem kellene a világnak gazságtól szenvednie, mert a természet haragjával senki sem dacolhat!

Mintha a közeli növények értenék, s felfognák a maguk lassú életükkel, hogy miről ejtenek szót, távoli morajlás hallik, mely levelek és ágak surrogásából származik. Talán valóban egyetértésük jele ez,mert ha a szavaikat nem is érthetik, az érzések áradatát ugyanúgy érzik ők is, s hozzájuk hasonlóan Elanor is érzékeli őket. Talán ennek köszönhető az is, hogy tudja, mikor hol van rá szükség. A leány körülhordozza tekintetét a fák és különböző növények rengetegén, és felsóhajt. Ha nem kötné ide annyi emlék, annyi szál, fékezhetetlenségében talán most rögtön talpra szökkenne, és útra kelne, hogy maga is lássa azt az erdőt: csakugyan menthetetlen?
És akkor gyökeret ver benne a kérdés: miért nem teszi meg? Máskor is elhagyta már a falkát kisebb-nagyobb időközökre, és valahányszor visszatért, mindig visszafogadták őt.
Vajh nem önző dolog tőle itt maradni, egy olyan erdő szívében, amely ereje teljében van, és nem fog kevésbé virágozni akkor sem, amikor ő elhagyja egy időre, ráadásul azzal a tudattal, hogy létezik valahol egy másik erdő, amely fénykora után sikolt?
Van egyáltalán még ereje hozzá, hogy tölgyei új makkot hozzanak, s növényei évről évre új virágra sarjadjanak? Nem késett el máris, mert befogva fülét elvonult a világtól és annak gondjaitól, és önző módon csak a maga megélhetését kereste, még ha közben segített is a környezetének?
És mind e mellett, miért gondolja azt, hogy ha eddig senkinek sem sikerült, majd éppen ő változást hozhat egy erdőbe, és segíthet szenvedésein, ha ugyan nem a halálba rohan egyenesen? Ám e kérdést hamar elhessegeti. Ez buta, hanyag érv a maradásra, és nem fog érvek mögé rejtőzni. Az elhatározás lassanként kezd kicsírázni benne, és noha még nem mondta ki szavakkal döntését, és nem kötelezte el magát tudatosan, legbelűl már tudja, mit fog tenni.

- Kérlek mondd el nekem, merre van az az erdő? Szeretném megismerni, s ha tudok, segíteni rajta.

- A biztos halálba rohannál, Elanor. Veszedelmes vidék, ahol maga az erdő is eltorzult, s ellenünk van. De... ha annyira ragaszkodsz hozzá talán elvezethetlek oda. De nem mehetünk egyedül.

Tanakodik kit is hívhatna. A levelet is kézbesítenie kellene. De talán a druida segíthet neki ebben.

- Valami módon el kell juttatnom ezt a levelet Álomtölgybe. Ha elmondom merre menj, akkor indulj kérlek előre. Amíg te odaérsz, én megjárom a maradék utat, s te is odaérsz. Talán te még gyorsabban is mint én.

Felkel a földről, és a lehető legpontosabban elmagyarázza a nőnek hol található Rhienna háza. Bőre eközben éj kékké színeződik, csaknem eltűnve a sötétben.

- A lányt Rhiennának hívják, és remek gyógyító. Szükségünk lesz rá. Továbbá talán társak is adódhatnak az úton. Egyedül nem mehetsz mert ott halnál.

Fejébe csapja kalapját, és megindul.

- Ott találkozunk.

Azzal megiramodik, és pár lépét st követően teljesen "láthatatlanná" válik.

Tiltakozni akar. Többször is szóra nyitja száját, de nem talál a férfi szavaiban rést, ahol közbevághatna. És bár magányosan tervezte megtenni az utat, kénytelen fellelni az igazságot a másik szavaiban. Így hát nem tehet mást, mint hogy figyel, és együtt működik. Ennyivel tartozik a helynek, amelyhez "látogatóba" készül. Elvégre, valóban nem ér el sok mindent, ha kudarcba fullad, még mielőtt tehetne bármit is. Nem lehet meg mindíg egyedül...

- Legyen hát. Járj gyorsan és szerencsével.

Feláll helyéről, amikor Erulon is ezt teszi, és mozdulatlanul néz utána, egészen addig, míg már neszezését is alig hallani. Mire ez a pillanat eljő, Elanor helyén már egy ezüstös-vöröses bundájú farkas áll. E farkas most az ég felé fordítja pofáját, és hosszú, zengő vonítással töri meg az éjszaka csöndjét. Ez üzenetben benne van a búcsú, a hosszú távozás kilátása. Az új iránti izgalom, a régi fölötti bánat. Elmegy, és kérdéses, hogy visszatér-e. Valahonnét messziről panaszos, bíztató, kérdő vonítások hangzanak fel. A falka tudomásul vette távozását, ha nem is örül neki túlságosan. Elanor hátracsapja füleit, és a levegőbe szagol, úgy néz körül a tisztáson, mint ha attól félne, hogy utoljára látja. És meglehet, talán így is lesz. Ki tudja, mit hoz a jövő?
A farkas ekkor megiramodik, teste elnyúlik, nagyokat szökell, s hamar az erdőbe vész, hogy aztán Erulon útmutatását követve elérjen egy házhoz, melyet nem ismer, s annak lakójához, akit még soha nem látott.