Világ életében a Suttogó Erdőben élt. Már kisgyerek korában is jobban érdeklődött az átlagnál a természet iránt. Naphosszat bojongott az erdőben, fára mászott, énekelt az erdő növényeinek. Képes volt hetekig édesgetni egy állatot, csak, hogy az megbízzék benne, és a közelébe engedje, és az sem zavarta, ha az állat nem teljesen veszélytelen. Valószínűleg már akkor el volt döntve, hogy merre induljon az élet kusza útján: erre született.
Érdeklődése nem maradt észrevétlen. Egy szép napon koros zelóta férfi ült le mellé a tisztásra, amikor épp egy virágot becézgetett. Hosszan elbeszélgetett a kislánnyal, majd a kislány szüleivel. Az idegen egy druida volt, Leoninnak hívták. Magához vette az akkor még csak 10 éves Elanort, tanítói szándékkal. Az erdő mélyére költöztek, a természet lágy ölén éltek. Azt ették, amit az erdő adott, úgy laktak, ahogy az erdő megengedte. Elanor előtt megnyílt az út.
30 éven át tanult Leonintól. Ez alatt a 30 év alatt csak ritkán találkoztak más zelótákkal. Társaságuk egyedül az erdő volt, és annak természetes lakói. Alaposan kitanulta a varázslat művészetét, de ezzel együtt megtanult nyugodt elmével vizsgálódni, tisztelni az életet, s annak minden formáját. Ismeri az erdő növényeinek legjavát, állatainak viselkedését.
Amikor választania kellett az erdőt lakó állatok közül, ugyan melyiknek akarja alakját magára ölteni, egy egész hétre elvált Leonintól, hogy magányosan járja az erdőt, és betekintést nyerjen egyes fajok életébe. Sokan ragadták meg és sokfélén. Tetszett neki a madarak szabadsága, vidámsága. Csodálta az őzeket, a mókusokkal nem tudott betelni. De az az állat, amely, úgy érzi, lelkének mása lehetne, a farkas volt. Mesterétől ahogyan tanulta, felvette a farkas alakját. Szép, ezüstös bundájú, nyurga lábú, mégis erős testalkatú nőstény vált belőle, akinek a bundájában itt-ott rozsdás árnyalatok látszódnak. Elfogadtadta magát a falkával, s azok befogadták. Kiharcolta magának a megfelelő helyet a rangsorban, s a család teljes értékű tagjává vált. Segítette őket vadászataikon, elűzte a betolakodókat, és éjjelente együtt énekelte a többiekkel a falka dalát.
Amikor visszatért Leoninhoz, lelkendezve mesélte neki,mit tanult,és valóságos ódákat zengett a farkasokról. Leonin láthatóan elégedett volt, ennek ellenére összevonta szép ívű szemöldökét,és így szólt:
- Örvendj a farkasnak, amely benned lakozik, de jól vigyázz, nehogy elvtéveszd, hogy ki vagy!
Ezekkel a szavakkal véget ért Elanor tanítása. Visszatértek Álomtölgybe, s noha a leány idegenül érezte magát a lakott területen, maradt. Maradt, mert szerette volna szüleit kárpótolni azért,amiért elveszítették a gyermeknevelés teljes csodáját, és maradt, mert akkoriban izgalmas hír járta a vidéket. Egy új faj érkezéséről pusmogtak, akik hasonlítanak rájuk, és mégis, oly különbözőek, hogy azt taglalni sem lehet. Elanor éledő kíváncsisággal fogadta a híreket. Amikor a zelóták követeket küldtek az emberekhez, azt kívánta, bárcsak velük tarthana, noha tudta, hogy nem elég idős egy ilyen feladathoz. A csapat tagjaival tartott Leonin is.
Amikor a küldöttség visszatért, és meglehetősen jó híreket hozott, Elanor együtt ujjongott a többiekkel, és boldog volt. De tudnia kellett volna, hogy ez nem fog örökké tartani. Az ő mértékük szerint alig telt el egy kevéske idő, és baljóslatú szelek söpörtek végig a vidéken. E szelek magukkal hozták a Romlottakat, messziről, a hegyeken túlról. Amerre jártak könny fakadt, és vér serkent. Úgy néztek ki,mint az emberek. Elanor gyanakvóvá vált a róluk hallottak alapján, és magában ellenezte, hogy ezekhez a szerzetekhez is követeket küldjenek. Amikor megtudta, hogy Leonin is útra kél, csak úgy, mint az emberek esetében, a lány néhai mesteréhez sietett, és könyörögve kérte, ne tartson a csoporttal. Leonin azonban hajthatatlan volt.
- Kötelességem, hogy azokkal tartsak, akik véremből valók, és számítanak rám.
Soha többé nem is mondott semmit tanítványának. Ott volt,amikor visszatért a követek egy része. Látta mi lett belőlük. Társai iszonyata benne a duplájára hágott, mert bár Leonint, akit apja helyett apjaként szeretett, nem látta rútul járt vérei között, tudta jól, hogy ő sem járhatott másképp. Nem bírta a látványt, ám köztudott, hogy két dologtól nem tudunk elszakadni: a nagyon széptől, és a nagyon rúttól. Ez a helyzet pedig több volt,mint rút. Amikor Elanor megtudta, hogy a Romlottaknak, minden bajok forrásának felbukkanásáért az emberek felelnek, Elanor elveszítette a bizalmát irántuk, s nem érdekelte a szövetség sem, melyet a zeloták az emberekkel kötöttek a Romlottak legyőzésének érdekében. Heves természetű leány ő, és abban a pillanatban elfeledte Leonin tanításait, egyedől az ő szemszögéből nézte a világot. Azon az éjszakán búcsúszó nélkül hagyta el Álomtölgyet, és farkasként veszett a rengetegben. A városban élők egy farkas vonítását hallották, és nem mindenki számára volt titok, hogy kitől ered e jajkiáltás. Elanor visszatért a falkához,és onnantól kezdve velük élt.
Ez idő alatt megbékélt a történtekkel, és több helyről is körüljárta a tényeket, de az álláspontján nem változtatott, és az erdő egy bizonyos részére az emberek nem szívesen merészkedtek be, mert híre kélt, hogy van, aki nem látja szívesen őket, noha sérelem soha, senkit nem ért. A nyári üdvösség ceremóniáján rendszeresen részt vett, és észben tartva Leonin tanácsát, időről időre levetette a farkasbundát, hogy emlékezzen, ki ő.
Szer. Szept. 16 2009, 21:50