Függönyöntúl Ura

A két zelóta némán figyelte egymást. Éjszaka volt most is, a hold fénye szikrázó fénnyel hintette be a Csillám-tó vizét. A két férfi a egy mólón üldögélt, mind a ketten lábukat lógatták róla. Teljesen egyidőseknek tűntek, de csak látszatra, ugyanis nem egy esztendő választotta őket el egymástól. Hosszú ideje nem szóltak egymáshoz már, nem is érezték annak szükségét. Moccanni sem moccantak, csak hajuk, és ruhájuk libbent időnként a hűvös nyári szellő noszogatására. Tekintetük egyaránt Padsisanán a zöld holdon pihent, aki büszkén világított a sötétkék égen, két testvérével együtt. Mind a két férfi egyazon dologra gondolt, nem volt szükség arra, hogy szavakat használjanak hozzá. Az idők folyamán egymásra hangolódtak, mint mester és tanítványa. Sok hosszú és fárasztó év.
- Elérkezik az idő.
Az idősebbik zelóta hangja enyhén rekedtesen hasított a némaságba. A fiatalabb bólintott.
- Igen. Érzem. De hiába tanítottál annyit, szívemet kétségek gyötrik.
- A kétségek gyengítenek, Absolon. Egyszerűen gondolj mindig arra, amit tanítottam neked. Így gondoltad; így is lesz. Nem léteznek véletlenek, és ha ezt az utat választottad akkor okod van rá.
- A te bölcsességedet sosem kérdőjelezném meg. Úgy lesz, ahogy mondod.
- Az idő elködösíti elmémet ezt te is nagyon jól tudod. Hamarosan Padsisana szemeivel láthatlak csak titeket. Öreg lettem. Vén akár az ősszel lehulló megbarnult, és kiszáradt falevél.
A fiatal zelóta halk sóhajt hallatott. Fájdalmat okozó érzések, érzelmek, és emlékek korbácsolták lelkének sokszor nyugalomtól sima víztükrét. Az idősebb aztán kuncogva pillantott reá.
- Ugyan, hiszen te is nagyon jól tudod, semmi rossz nem történik. Ha csatában halnék, vagy méltatlanok keze által, az szomorú lenne. De az én szerepem hamarosan le fog járni. Elvégeztem minden dolgomat amit csak kellett, egyet kivéve. Elég időm van még ahhoz, hogy megtehessem.
- Köszönöm neked. Köszönöm Bogáncs.

Két nappal később egy néma reggelen belépett a házba ami már nem volt üres. Mindössze egyetlen lepel választotta el valakitől akit ezidáig életében csak egyszer látott. Egyszerre érkezett Bogánccsal, csakhogy két különböző ajtón léptek be, két különböző helyiségbe érve.
- Újabb feladat, Bogáncs? -csengett egy mézédes hang amitől Absol szíve is összeszorult.
A lepel felé kapta a fejét, amint meghallotta egykori mestere hangját, sikerült összeszednie magát. Teleszívta levegővel a tüdejét, és hosszan fújta ki.
- Mától ez a függöny elhúzásra kerül, s akármi történjen, te nem mehetsz át oda. Akármennyire is érdekeljen, ki lakik a másik helységben, nem szólhatsz hozzá, nem nézhetsz át a függönyön, hogy meglásd, mindaddig, míg ő nem jelzi jelenlétét neked. - reccsent az öreg hangja szigorúan. A lány valószínűleg már kérdezett is volna de Bogáncs belefojtotta a szót. - Ne kérdezd, hogy miért. Majd megtudod, ha eljött az ideje. Ég áldjon, Sapphire, majd meglátogatlak, többször, mint eddig..
Tehát a lány neve Sapphire volt.

Teltek az esztendők, és egyetlen egyszer sem láthatta őt a tanítvány, pedig alig pár lépés választotta el őket egymástól. Szeme sarkából figyelte a lepel mögött mozgó sziluettet, és érezte, hogy tényleg a helyes utat választotta. Nem csak a tanítvány erősödött, hanem maga a mester is. Számtalanszor hallgatta Bogáncs előadásait amikor a lánynak magyarázott, és ő is figyelemmel követte mindezt.
Egyik éjszaka vette a bátorságot, és némán átosont a másik helyiségbe, mikor tudta, hogy a lány már aludt. Végre megcsodálhatta azt akit nem láthatott még. Nem ment a közelébe, és nem ért hozzá, csak csodálta őt, tisztes távolságból.