Kulcs a jövőhöz

Tárgy: Kulcs a jövőhöz Vas. Aug. 09 2009, 20:14

Mint mindig most is tiszta volt az éjszaka. Az égboltot palástként borította el a sötétség, melyen a sziporkázó csillagok mellett fehér, narancs és zöld fényével pompázott a három hold. A Padsisana halványzöld fénye megvilágított egy sziklakiszögelést, melynek a legeslegszélén álltam én, alig egy lépésnyire attól, hogy elnyeljen az alant tátongó kísérteties mélység. Nem néztem le, de nem a félelem tartott vissza, hiszen életem minden percét e fenséges csúcsok között éltem le. Ismertem a Fűrész csúcs minden kövét, hegyek között futó ösvényét és megbúvó barlangját.
Erősen összpontosítva állok a kiszögelésen és épp az egyik már megtanult varázsigét gyakorlom.

„Szél zúgj messze s távol,
Söpörd el, mi engem gátol!”

Ismételgetem a mágikus szavakat, majd pár pillanat múlva meg is jelenik egy kisebb tájfun. Ajkam elégedett mosolyra húzódik, majd elmémet megpihentetem minek hatására a forgószél szertefoszlik és hűvös fuvallatként messze száll. Ismét mozdulatlanság honol körülöttem, csak egy halk ütemes szuszogó hang töri meg a csendet. Könnyed mozdulattal megpördülök a tengelyem körül és a hang irányába sétáltam. Lehuppantam egy nagyobb kőtömbre és végigsimítottam kezemet a feketebundán, melyen ezüstös táncot járt Ledain fénye. A bunda tulajdonosa nagyot ásított, majd gombszemeit az arcomra emelte.
-Mára elég is lesz ennyi… Menjünk vissza, Gorbor már biztos észrevette, hogy kilógtam.- vonom meg a vállam, de azért lassan feltápászkodom és elindulok farkasommal a nyomomban a hegy egyik rejtett ösvényén.
A sötét sziklák között haladva azok kik nem járatosak az ilyen terepen már vagy eltévedtek vagy még rosszabb, a nyakukat szegték volna. De én a sötétben is kitűnően látó ordasomat követve könnyedén eltalálok bárhová, így a sámánmesterem barlangját is hamar megtaláltuk.
A mester ingatag alakját már messziről kivettem a bejáratnál pislákoló tűz fényében.
-Ez az állat…- néz megvetően Shade-ra és löttyedt bőre megremeg a dühtől.- …már megint megrágta a ritka Erevát-gyökereimet! Ha még egyszer…- lendíti felénk a hólyagos kezét és vészjóslóan ránk szegezi karmos ujját. Tudom, hogy ezekre nagyon kényes, de nem érdekel, hisz mindig minden alapanyag beszerzéséért engem ugráltat. Rezzenéstelen arccal állom tanítóm hályogos tekintetét, csak összeszűkült szemem és fenyegetően felvont ajkaim és kivillanó hegyes fogaim jelzik, hogy kezdek kitérni a béketűrésem amúgy is törékeny burkából. Gorbor bár sosem mondta, de reakcióiból rájöttem ő már nem szolgálhat nekem új tudással, így már nem kell behódolnom neki, és ezt ő is nagyon jól tudja, mert a gyanakvással vegyített félelem ott csillog fakó szemeiben, ahogy rám néz.
-Már képes vagyok az égi elemek uralására…- mondom ismét hűvös nyugalommal, de legbelül nagyon is élvezem, hogy a tanítvány utolérte tanítóját.- Ha jól sejtem már kívülről tudom az összes poros pergamened és tekercsed tartalmát. Vagy van még valami, amit átadhatsz nekem a tudásodból?- húztam fel kíváncsian a szemöldököm, de rögtön tudtam is a választ. Gorbor csak morgott valamit lelógó bőre alatt, majd csoszogva eltűnt a barlang mellékjáratában én pedig egykedvűen elhelyezkedtem a kellemes meleget árasztó tűz mellett és leszakítottam a nyársról egy nagyadag húst, majd falatozni kezdtem. Nem sokkal később öreg tanítóm visszatért egy ládikával a kezében. Cisztás kezeivel felém nyújtotta a közönséges kis ládikót, majd így szólt:
-Ez a tied.- majd leült ő is a lángok mellé. Óvatosan kinyitottam, hogy megnézzem tartalmát, de csak egy rozsdás rézkulcs pihent az alján. Kiemeltem, majd a tűznél jobban szemügyre vettem, ekkor vettem észre, hogy a fejére egy ordító medve van vésve. Nagyon ismerős volt ez a szimbólum, de nem tudtam hova tenni…
-Mit jelentsen ez?- meredek értetlenül Gorborra.
-Csak akkor adhattam át, ha már megtanultál mindent!- mondta.- Ez az örökséged a szüleid után.
-Hogy?- döbbentem meg. Már nagyon rég nem gondoltam rájuk. Eleinte még fájt, hogy eldobtak és dühös voltam, de mára már tudom, hogy ezzel az én javam szolgálták. De, hogy halottak… Titokban reméltem, hogy ha befejezem tanulmányaim újra találkozhatunk, de ez az álom, most mint buborék örökre kipukkant. Éreztem, ahogy ereimben a dühtől forrni kezd a vérem, végtagjaim ugrásra készen megfeszülnek, agyam kezd eltompulni. De aztán valamilyen csoda folytán mégsem ugrottam neki ráncos mentoromnak. Bár nem volt egy kedves „ember”, de mégis a tanítóm volt és valamelyest tiszteltem azért. Mély levegőt vettem, elnyomtam vad ösztöneim és rideg, száraz szemekkel néztem redőzött képébe.
-Minek a kulcsa?
-Nem tudom, ezt már neked kell kiderítened…- válaszolt hörgő hangján.- De!- nézett rám szigorúan hályogos szürke szemével.- … A szellemek küldtek nekem egy látomást, melyben megjelent Varta’yolr a Sámánatya, hogy végig kell járnod Arlanz birodalmát és a mi mágiánkon kívül el kell sajátítanod amit csak tudsz a fehér-, fekete-, és természet-mágiából.
Szótlanul ültem a parázsló fák mellett és Shade fültövét vakargattam és a hallottakon tűnődtem. Vajon mit jelentsen tanítóm furcsa látomása? Tudtam, hogy a látomások a jövőre utalnak a múlt segítségével, így mivel maga a sámánok ős atyja jelent meg Gorbor látomásában csakis valami nagy horderejű dolog várható a közeljövőben. De mi? És mi köze hozzám? És mit jelent a rozsdás kulcs…
Gondolataim folyamából tanítóm reszelős hangja rántott vissza.
-Ahogy a hármas hold elhagyja éji birodalmát és átadja helyét a fénykorongnak neked is útra kell kelned, hogy beteljesíts az ősi szellemek által rád ruházott sorsodat!
-Értem…- mondtam szenvtelen hangon és már álltam is fel, hogy bőrtarisznyám megpakoljam a legszükségesebb dolgokkal, de Gorbor ismét megállított.
-Már összekészítettem egy kisebb pakkot az útra. Raktam bele főzeteket, növényeket…- hangja elhalkult, lelógó bőre alól csak valami krákogás szűrődött ki.
Elérzékenyülhetett?- a megütközéstől még a pupillám is kitágult.- Áh, azt nem hiszem, csak a megszokás és a kényelem miatt sajnálja hogy mennem kell!
Ezzel le is rendeztem a dolgot és bementem, hogy összerakjam az útibatyum. Sosem voltam érzelgős típus, így a pakolás után megejtettem egy kurta köszönetet Gorbornak amiért oly sok éven át kitanított. Romlottak révén egyikünk sem érzékenyült el, hisz mi már csak ilyen kemények vagyunk, de azért minden jót kívántunk egymásnak. Már-már mondhatni izgatottan elindultam egy hegyi ösvényen egyenes a csúcsra a felsőbb szintek felé, hogy onnan aztán körbejárjam az egész birodalmat és bővítsem tudásomat…
Mint mindig most is tiszta volt az ég. Ismét a sziklakiszögelésen álltam ugrásra készen. Ugrásra az új és ismeretlen jövőbe. De még mielőtt elindultam volna Shadeval az oldalamon, még utoljára a kedvenc helyemről akartam nézni, hogy űzi el a távoli tájak felől a hajnal az éjszakát….